A kora reggeli tömegközlekedésben egy a biztos – a váratlanul, talán mégsem annyira váratlanul beütő késések mellett –, mégpedig a reggeli parfümgőz.
Ezeket az illatfelhőket a legkülönfélébb ábrázatú utasok viselik. Tekintetük a bágyadtsági skála teljes spektrumat befogja. Ami jelenthet itt pillanatnyi elbambulást, éber alvást, akár a teljes káót is, a tudatos, mindent kizáró, józan közönyt egyaránt.
A szagfelhő viszont mindig tuti. Nincs még egy napszak, amikor annyi zavarosan illatozó zavart ember járkálna a tömegközlekedés közös platformjain, mint akkor.
Arra már nem jöttem rá, hogy ennek pusztán figyelemfelkeltő szerepe van vagy valamiféle konkrét alapszagot hivatott elfedni. Figyelem! A gőzbe kész botorság teljes mellszélességhel behatolni, mert fullasztó hatása azonnal megnyilvánul.
A szemöldökök ösztönösen összehúzódnak, homlokunkon furcsán hullámzó mozgás lesz urrá, szemünkből könny préselődik, szánk pedig akaratlanul is sírásra facsarodik. A reggeli tömegközlekedés kész mazochizmus azoknak, akik orrukat csendben, visszafogott illatok közt tartják és nem engednek a pillanatnyi csábításnak, azaz semmiféle parfümot sem használnak.
Boldogok az illatban élők, mert övék a felhők országa?
Az biztos, hogy a maguk illatfelhőinek ők a kizárólagos urai. Kegyetlen, könyörtelen királyok, kiknek népe levegőgúzsba köttetett, derekük kétrét hajtatott, szabad lélegzetük megszegetett, életük pedig megpecsételtetett.
