Rókusunk szinte a kezdetektől, de legalábbis azóta, hogy valamennyire látni és érzékelni kezdte a környezetét, jó barátságot ápol a mikrónkkal.
Vagy legalábbis valamivel, amit a helyén vagy akörül látni vél. Valószínűleg sose fogja elárulni a kis büdös, hogy a csontszínű szekrényből feketén kiemelkedő kontrasztos egyveleget, a rajta lévő, vörösen izzó digitális órát, vagy netán csapatunk egyelőre ismeretlen tagját látja odaát, mindenesetre
némileg akár árulkodó is lehetne, hogy ugyanúgy mosolyogva szégyenlősködik előtte, mint amikor egy közeli ismerőst viszontlát.
Oké, pajtás, de ha már itt vagy, néha besegíthetnél a háztartásban is, mondjuk likvidálni a macskaszőrt, nemcsak a fogkeféinket belepöckölni a kádba vagy a mosdóba!
Vuclijainkra és Muclijainkra persze nyilván lehet ennél egyszerűbb magyarázat is, például egy gyíkember-összeesküvés, aminek az a vége, hogy 6-7 évesen törlik a memóriánkat, hogy ne emlékezzünk rájuk, de míg Rókusunk nem durcizik emiatt, addig maradnak hű cimboráink, akikhez átvisszük néha őt, hogy mutassanak neki néhány trükköt, hadd gügyögjön kedvére.
A másik ilyen, talán még elképesztőbb, egyszersmind egyik leghatékonyabb privát nyugtatója éppen ott van előbbi berendezésünk mellett, ez pedig a páraelszívó.
Igen, a dige-sztori igaz sztori, legalábbis a mi esetünkben bevált: a digitévé a lehető legprimitívebb csatorna, ami csak egy égőből és egy ventilátorhangból áll, Rókusunk viszont úgy habzsolja, mint anyuci a lagzis mulatóst! Apuci pedig akkor se rugózott ennyit gépzajra, mikor még technós volt.
Akadnak persze ennél kevésbé mechanikus eszközeink is a kisöreg megnyugtatására, az egyik ilyen a hurci, azaz a hordozókendő. Amikor ezt Štefkovič Patasi Ági kolléganőm ajánlására kipróbáltuk, legalább egy, legfeljebb két órára megtaláltuk ismét a kikapcsológombot a picihez. Különösen akkor működött ez hatékonyan, amikor úgymond bőröztünk!
Mikor a pici szimpla pelusban, apuci pedig pusztán hurci-tyepi kombóban tolta. Attól pedig igazán tekintsünk el, hogy úgy festettünk, mint valamelyik bizarr távol-keleti harcos egy 80-as évekbeli Van Damme-filmben.
Ebből is kitűnik viszont az, hogy a legcsodásabb módszerünk a pici megnyugtatására a testi kontaktus. Ezt nem lehet túlmisztifikálni, agyonnyálazni – a magunkhoz szorítás, ölelés, vagy csak egy szimpla érintés ugyanúgy működik, mint párunkkal, vagy bármely hozzánk közel álló személlyel.
Nincsen távolság, akadály, összeérnek és egymást simogatják a sejtjeink. Ez mindig olyan, mintha egy picit belebújnánk a másikba, ő meg belénk, és kitakarítana odabent. Már hogy a búbánatba lehetne bármi is ennél jobb?!
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!