Szia Zoli!
Eltelt egy újabb hónap, úgy érzem, itt az ideje, hogy újra tollat ragadjak. Volt ez a választás a múltkor, ami előtt a tévében mindenki azt mondta, hogy el kell rá menni, az utcán meg épp fordítva: akivel találkoztam, az mind azt mondta, hogy ő ugyan el nem megy, mert nincs kire szavazni. A kocsmában a Pali azzal jött, hogy ő nem jár templomba, de olyanra aztán nem fog szavazni, aki támogatja a melegeket, de olyanra se, aki meg utálja a cigányokat, mert hogy neki van egy nagyon rendes cigány ismerőse, a Gazsi, aki két Treskáért megássa neki a kertjét minden ősszel. Azt azért tegyük hozzá, hogy három barackfánál több nem fér le abba a kertbe, akárhogy is mérnénk a hosszát. Abból is pálinkát akar csak főzni, de aztán mindjárt hozzá is tette, hogy hiába főzheti most már legálisan is otthon a szeszt, a nyakiglábra akkor se szavazna, ha piros hó esne. Amikor aztán megkérdeztük tőle, hogy miért, csak annyit válaszolt: lebo. Pedig nem is tud rendesen szlovákul.
Mi meg már lassan magyarul fogunk elfelejteni, néha attól tartok. Az, hogy a kokárdát nem tűzzük fel március 15-én, már sajnos fel sem tűnik. Végig lehetett menni úgy a városon aznap, hogy mégcsak véletlenül sem láttam senkin a nemzeti színeket. Kár… De ami még ennél is jobban bosszant, amikor a vonatban az a jegykezelő sem hajlandó magyarul kommunikálni velem, akiről egyébként tudom, hogy magyar. Tudom, mert hallom, amikor telefonál. Köszönhetek én neki akármekkorát, mikor odaér hozzám, semmi. Dobrý deň!– mondja, közben meg érződik a hangján, hogy utálja a munkáját. Na jó, ezt azért nem csodálom, a hajnali négyes vonaton akkora hurráhangulatra valóban nem számíthatok.
Persze vannak köztük kedvesek, mosolygósok is, de a múltkor az egyikük annyira feldühített a kelletlen modorával, hogy azt hittem, leszálláskor megdobálom őt tojással. Mert volt ám nálam, megint vagy húsz! Tudod, Zoli, faternak így gyártok egy kis mellékest. Míg otthon 1,50-ért adja, addig a fővárosiak megadják érte az 1,90-et is. És akkor még nem is adom drágán. A minap direkt megnéztem a piaci kisboltban: 1,80 volt. De aztán a jó ég tudja, melyik ukrajnai tojásgyárból szállították idáig. Bezzeg a mieink! Az első kósza napsugarak már előcsalogatták a fokhagymahajtásokat a föld alól, a tollasok meg, mint a sáskák, lecsipedték az összest. Na, azóta nincsenek ám kiengedve reggelente. Az állandó vevőm viszont még így is megjegyezte, hogy milyen szép a sárgája a tojásunknak.
Aztán, hogy ő jól gondolja-e, hogy valóban sárga volt-e az a sárga, azt nem tudom. Ezt azért mondom, mert egy festékboltban rájöttem, hogy én eddig mennyire maradi módon különböztettem meg az egyik színt a másiktól. Azt hittem, hogy van a kék, a sárga, a piros, a zöld meg a barna, meg persze a fekete és a fehér. De nem! Ma már ilyen színű falfestékek nem is léteznek, Zoli. Tudod, milyen színű lett végül a szoba? Gangeszi kavics. Ez volt a dobozra írva, nem viccelek. És tudod, milyenek voltak még ezen kívül? Sorolom: masala tea, ezüst jég, csendes öböl és bódító kardamon. Mondd, te melyiket választanád? Aztán nehogy a végén mégis szivárványszínben ússzon a ház.
Ölel unokaöcséd,
Balázs
