Anya, megkövült betonfőzeléke vagyok, arcán a mozdulatlan, mély barázdák, haragos mondata a postásnak, belesült hajszála a kenyérben, kanalán a száradt kávéfolt, fülében az el nem múló, állandó zaj, a közeledő süketség hangja.
Anya kihalt magzata vagyok, életének végét jelző utolsó jel, amit még értett.
Fő a húsleves, bűzös a zsírszagtól a hajam. Benyitom az ablakot, majd mind asztalhoz ülünk. Én és anya teste. Ugyanúgy, ahogy eddig.
Meghaltunk. Magzat a magzattal eszünk. Rágunk és nyelünk. Marja a szám a só. Az idegtől mindig sebes. Anya úgy ül, mintha nem is lenne. Talán már nincs is. Borostyán a haja, szemei smaragdbogarak, bőre mészkő. Én csak egy kis kavics vagyok. Mechanikusan rágunk, nyelünk – eszünk.
