A szerelem csodaszép dolog. A kezdeti kibontakozása a legvarázslatosabb. Amikor minden cukormázzal van teli, ilyenkor szinte nem is látunk teljesen tisztán. De ennek ez a rendje. Idővel tisztulnak a dolgok, meglátjuk egymás hibáit, s akkor derül ki igazán, akarjuk-e a másikat. Az első hetekben, hónapokban inkább csak fürdünk a boldogság mámorában.
A szív útjai kifürkészhetetlenek. Olykor a legváratlanabb pillanatban dobban egy nagyot, s azt mondja,: „Ő az!”
Nem nézi az életkort, nem nézi a távolságot… De mi van akkor, ha olyannyira nem nézi a távolságot, hogy akár több száz kilométer választja el egymástól a szerelmespárt? Azt mondják, a távolság megerősíti a szerelmesek közti kapcsot. Izgalmassá teszi azt, ha várni kell a következő lehetőséget, hogy láthassák egymást.
Ez egy ideig bizonyára így is van, na de vajon meddig lehet ezt így húzni?
Hiszen igazán csak akkor tudunk megismerni valakit, ha minél több időt töltünk el vele. Amíg csak ritkaságszámba mennek a találkozók, addig megmaradunk a kezdeti stádiumban, miszerint minden rózsaszín felhőkben úszik. Fennáll a lehetősége az összeköltözésnek, ámde ezzel is van hiba.
Egyrészt, nem költözünk össze valakivel azonnal, úgy, hogy szinte alig ismerjük. Másrészt pedig mi van abban az esetben, ha nem tud kompromisszumra jutni a pár a költözés helyszínét illetően.
Elvárhatjuk-e bárkitől, hogy a kedvünkért feladja az addigi életét és egy teljesen újba vágjon bele egy, az otthonától távoli helyen?
Tételezzük fel, ha ez nem is okoz gondot az illetőnek, mi van akkor, ha néhány év múlva, vagy akár néhány hónap elteltével ezt a fejünkhöz vágja? Tudunk-e ezzel a tudattal együtt élni boldogságban és harmóniában? Vagy mindig ott lesz a kisördög, hogy ő mekkora áldozatot hozott értünk, így mi is kötelesek vagyunk minden kívánságát teljesíteni?
Ez talán mind személyiség- és egyénfüggő. S a kérdésekre választ csak akkor kapunk, ha belevágunk, s megtapasztaljuk.
De vajon van olyan erős egy szerelem, hogy arra ösztönözzön bennünket, vigyük vásárra a bőrünket? Pontosabban a lelkünket és a szívünket…