A Civil a pályán rovat e havi vendégét e sorok írója többször is látta már futni a Vámbéry Ármin Alapiskola sportpályáján. Közben a férje tekert mellette biciklivel, a gyermekülésben pedig ott ült a kislányuk, és nézte, ahogy az anyukája rója a köröket. Ma már nem tudná elképzelni az életét futás nélkül, mert ez az a sport, amely képes arra, hogy feltöltse új energiával. Erre pedig saját elmondása szerint szüksége is van. Ezúttal Benes Tarr Csillát, a Vekker Műhely tagját, színészt, drámapedagógust, főállású anyukát kérdeztük.
Együtt jártunk gimnáziumba, és javíts ki, ha tévedek, de nem emlékszem arra, hogy gyakran láttalak volna tornázni, pedig mindig lestük a csajokat a tornaórán.
Jól emlékszel, ugyanis 18 éves koromig fel voltam mentve tornából. Utána egy egészségügyi probléma miatt kezdtem el sportolni, de akkor szinte mindent kipróbáltam. A teniszt, a zumbát, a táncot. Hosszú évekig görkorcsolyáztam, de pingpongoztam is, nem is akárhol: apukámnál a tűzoltóságon, ahol volt asztal. Aztán megismerkedtem a kalanetikával, később a pilátesszel, majd a jógával. Mára a felsoroltak közül megmaradt a futás és a jóga. Ami pedig nagyon hiányzik, az a tánc.
A színészeknek nem kell kötelezően tudniuk táncolni?
Pozsonyban a színművészeti főiskolán sokat táncoltam, azt nagyon szerettem. A néptánc és a társastánc alapjait is elsajátítottuk.
Pesten is eltöltöttem egy évet, ahol két osztályba jártam párhuzamosan, és az egyikben fizikai színházi színészekkel tanultam.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy odakeveredtem. Még a harcművészetekből is kaptunk egy kis ízelítőt. Emellett nem hagytam el a futást sem. Ha ott voltam, akkor általában a Margit-szigetre jártam ki kocogni.
A futás az, amiben te megtaláltad a magad sportját?
Azt hiszem, igen. Idestova 16 éve futok, ami már elég tetemes idő arra, hogy azt mondjam, szerves részévé vált az életemnek. A színművészetin is jól jött már a színpadi állóképesség megtartásához, emellett rájöttem, hogy mennyire fel tud tölteni, és jót tesz az idegrendszeremnek. A rekreációs élményfutók közé tartozom. Nem hajtom magam sehova, nem szeretnék élsportoló lenni.
Általában öt kilométer a táv, ami alatt szinte meditatív állapotba kerülök.
Utána pedig úgy érzem, hogy dupla annyit vagyok képes teljesíteni. Kicsit olyan ez, mint a drog vagy az alkohol. Aki egyszer rászokik, nagyon nehezen tudja abbahagyni.
Mennyi időt tudsz erre szánni, hiszen kisgyermekes anyukaként van, aki lekösse a szabad perceidet.
A férjemre számíthatok e téren. Nincs konkrét nap vagy óra, amikor lemegyek futni, de arra odafigyelek, hogy heti két-három alkalommal tudjak egy kicsit kocogni. Általában ilyenkor a kislányom az apukájával elmegy bevásárolni.
Minden megoldható, csak kell hozzá egy rugalmas és megértő pár.
A lakásunkhoz közeli iskolapályára szoktam lejárni, de mikor azt nemrégiben átépítették, rákaptam a városi futásra. Más a hangulata, mint a pályán. Tavasszal pedig a kisudvarnoki úton is szeretnék futni, mert sokan dicsérik. Télen edzőterembe járok, futópadra. Bár decemberben pár hetet betegség miatt ki kellett hagynom, de utána folytattam.
A férjed egyszer biciklivel kísért el a futópályára. Mindkettőtöknek van otthon kerékpárja?
Van, sőt, kirándulás során is kölcsönöztünk már ki biciklit. Tavasztól a rossz idő beálltáig sokszor pattanunk nyeregbe. Nem ijedünk meg a kisebb emelkedőktől sem, de akárcsak a futás esetében, itt sem célunk a versenyszint elérése. Pusztán azért biciklizünk, mert szeretünk kikapcsolódni közben. A férjem viszont, ha csak teheti a városon belül is biciklivel közlekedik.
Tetszik, ahogy tudatosan együtt mozogtok. Működik ez télen is?
Mi nem a síelős család vagyunk, hanem a korcsolyázós. A lányom most hároméves, de már két éve próbálkozik a korcsolyázással. Régóta szeretem ezt a mozgásformát. Lehet, hogy ez is a tánccal van összefüggésben.
Azokat a sportokat érzem igazán közelállónak, melyeknél mintegy hozzáadott értékként megjelenik a művészet.
A műkorcsolyát épp azért követtem sokáig figyelemmel, mert érdekeltek a forgások és a művészi mozdulatok. Amikor még néztem tévét, akkor az Európa- és világbajnokságoknak nagy rajongója voltam. Pljuscsenko volt az egyik nagy kedvencem.
Más nagy név vagy példakép a múltból?
Akit gyermekként követtem, az Egerszegi Krisztina és a sakkozó Polgár Judit. Róla sok háttéranyagot is elolvastam.
Van-e olyan gyermek- vagy diákkorodbeli meghatározó emléked, amely a sporttal kapcsolatos?
Nyaranta a foci Eb-k és vb-k döntői sosem maradtak ki, de még ennél is erősebbek azok az élmények, melyeket apukám mellett szereztem, még a régi DAC-stadionban.
Én vettem meg neki a szotyit meg a sört, na és az a lelátói hangulat – egyszerűen imádtam.
Más gyerekekkel mászkáltunk a nagy lépcsőkön, együtt játszottunk. Nagyon belém égtek ezek az emlékek. A mai napig emlékszem, hol ültünk, és hol álltunk, ha már nem jutott ülőhely. De mielőtt megkérdeznéd, hogy ma is járok-e DAC-meccsekre, mondom is, hogy nem. Nem azért, mert nem szurkolok a csapatnak, de ha lehet, ma már elkerülöm azokat a helyeket, ahol nagy a tömeg. A klubbal kapcsolatos dolgokkal viszont nagyjából képben vagyok.
Valakitől egyszer azt hallottam, hogy nagy túrázó hírében állsz. Igaz ez?
Korábban valóban nagy túrázók voltunk a férjemmel. Na jó, ezt azért nem úgy kell érteni, mintha valaki profi mondaná, mint például a VándorLáss-os túravezetők. Szóval nem a veszélyes, ferratás szintet tapossuk, de azért megfordultunk már pár gyönyörű helyen Szlovákiában és Magyarországon egyaránt. A nászutunk Izlandon volt, a bakancsot és a túracuccot oda is vittük magunkkal.
Mindketten nagyon szeretjük a természetet, és ennek jeleit már a lányunkon is észrevettük, így aztán őt is visszük magunkkal.
Az interneten utánajárunk, melyek a gyerekkel is teljesíthető túrahelyek. Én a hátizsákot, a férjem a picit kapja a hátára. Így voltunk legutóbb Liptóban a Čerenová skala nevű helyen vagy a Börzsönyben található Kemencén. Az idei nyári kirándulásunkat is hasonló helyre tervezzük.
