Ahhoz, hogy manapság felkeltsük egy szimpatikus lány vagy fiú figyelmét, komoly előzetes nyomozást kell lefolytatnunk. Első lépésként a nevét, és/vagy a telefonszámát kell valahogyan megtudnunk. Ha ez megvan, előttünk a pálya. Hurrá, kezdődhet is a virtuális násztánc!
Ma már nem elég a bárban kicsit súrolnod a vállát, hogy aztán elnézést kérve rámosolyoghass és beszélgetést kezdeményezhess.
Felesleges is a kíváncsi tekinteteket keresned, és abban reménykedned, hogy hosszú másodpercekig szemeztek majd. Nem, erre esélyed sincs. Esélyed sincs rá, ugyanis a tekintet az, amin keresztül – első lépésként – már biztosan nem jutsz közel(ebb).
Egymás szemébe nézni fura lett és már-már ijesztő, meghökkentő és semmiképp sem természetes.
A képernyőn való virtuális találkozások a népszerűek, azok lettek a megszokottak. Ez a közeg vált az ismerős, “biztonságot” nyújtó közeggé. A személyes jelenlét fontossága a násztánc elején sokat csökkent. Szóljatok, ha esetleg tévednék. (Szóljatok, szóljatok! Bár tévednék…!)
Amikor a pasikat/csajokat nézegetjük, megáll a tudomány a formás fenéknél és a domború hasizomnál. A lényegi figyelem valahogy nem képes feljebb kúszni.
Ki képes ma a másikban az értő olvasásra? Ki képes úgy figyelni a másikra, hogy a szájával már ne is kelljen neki semmit sem mondania?
Gondoljunk csak egy percre bele! Mi más árulhat el többet Rólad, mint a tekinteted? Szemkontaktus nélkül hogyan is lehetünk képesek a másikban felfedezni szeretetünk apró csíráját? Enélkül pedig felesleges is bárki profil oldalát lapozgatnunk és a képei közt kutakodnunk.
„Te, aki a géped felett görnyedsz és filterekkel maszkolod a beállított fotóidat, tényleg azt hiszed, hogy majd egy jól összeállított kollázs után több leszel?”
„Te, aki a hevesen leselkedsz a neten, tényleg azt hiszed, hogy ez mind igaz?”
Csak egyszer nézz rá arra, akit szeretni akarnál! Csak egyszer, de úgy igazán.
