Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
Jut eszembe a himnusz néhány odébb lévő sora, ami ma pont ide is passzol. Megyek, nos mindjárt valahol eléneklem! Haha.
Több, egymástól független forrásból úgy értesültünk, hogy a kicsi sírni fog. Ha a Sírás egy filmes karakter lenne, akkor ő lenne a főgonosz, akinek az elején még a főhőssel együtt szurkolunk, később viszont ez a viszonyunk fokozatosan megromlik, és még ha olykor a nagy dráma közepette azonosulunk is cselekedetei miértjeivel, a sztori vége úgyis az, hogy mérhetetlenül örvendünk, mikor már valaki/valami kiiktatja.
Mondom magyarul. Ez az egyik olyan cselekmény egy újszülöttnél, aminek az első másodpercekben a világbékénél is jobban örülünk, aztán fokozatosan egyre kevésbé. Előre szóltak, hogy eljön az idő, amikor már felismerjük, ahogy különböző nyelveken sír nekünk, időnként velünk. Mondanám, hogy a tenyerünket dörzsölve vártuk az élményt, de akkor furán néznétek rám.
Volt egy osztályfőnököm a gimiben, aki kifinomult eleganciával reszelte le a kamaszos fellángolásokat, mikor arról volt szó, hogy ki hol szeretne továbbtanulni: „Oda ne menj! Meg fogsz bukni.” Én így bő három hónap babamaraton után oda jutottam, hogy a tucatnyi vaskos hipotézisre, melyek azt boncolják, hogyan lehet úrrá lenni a kis csíránkon, beállítottam az automatikus válasz opciót: meg fog bukni.
Így járt nálunk, vagy legalábbis csak az esetek törtrészében működött a babakocsizás, az Adamo-hinta, a tigrispózban fektetés, a meggymagpárna, és még sorolhatnám. A szabályt erősítő kivételek, amit a legutóbb említettem is: a digesztor vagy a hurci.
Persze ebben a bábeli rengetegben mi is le tudunk már választani néhány azonos nyelvcsaládba tartozó hangulatszimfóniát, vagy legalábbis rámondjuk, na.
Tarantino után szabadon álljon itt most ebből, a sírásokból egy kis „aljas” nyolcas:
Leginkább a reggeli órákban bújik elő rejtekhelyéről. Felismerhető arról, hogy burleszkszerű ribilliót eredményez maga körül.
): Zárójel bezár. Az egyik legcukibb nyelv, amin beszél velünk, de olyan, mint az első fokú viharjelzés a Balatonnál. Észre is akarjuk venni, meg nem is.
A cicimágnes. Ez már másodfokú viharjelzés. Van benne azért némi turpisság is, mint amikor buzerálsz valakit, de mire észrevesz, te félrekapott tekintettel fütyörészel, ám alapvetően tartunk az eszeveszett felé.
„Hívjuk ki a rendőröket, hátha beviszik csendháborítás miatt.” Ezt egyszer tényleg kimondtam hajnali fél kettőkor, több órányi idegtépés után. (Nyűgös+Hasfájós)3 Kő több?! (sic!)
Álmából felriadva, vagy egy teljesen váratlan pillanatban kieresztett rettenetesen fájdalmas sírás. Bármire mondhatod, hogy bömbölés, erre nem. Ez az a pillanat, amikor úgy érzed magad, mint azután, hogy Mufasát eltiporták a gnúk!
Egészségügyi tombolás. A pillanat, amikor azt hiszed, az Espumisan vagy akármi majd segít. Igen, majd, talán. Ilyenkor jönnek az ominózus megállapítások, hogy ha rendszeresen adnánk, szétosztva egyes napszakokra, az úgy talán jó lesz. Meg fog bukni!
Túl vagyunk az elsőn. Úgy voltunk vele, mint az Avengersben a főgonoszokkal. Mindig jön egy még kíméletlenebb és pusztítóbb. Aztán legyintettünk, na ne csacsiskodjatok! Ez már nekünk is csak egy szúnyogcsípés. Három hónap után már eszünkbe se jut a segélyhívó.
Bizonyára minket is meg lehet még lepni. Fogcsikorgatva várjuk a következő Avengerst!
Brit tudósok is bizonyára foglalkoztak a témával, de nézzétek el nekem, most ezt nem fogom kiguglizni, mert kel a Róki, és megyek ölelgetni!
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!