A cikk egy részlete az f21.hu-val folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre. Szerző: Ilyés Alex
Jordan Peele 2017-ben nagyot robbantott első filmjével, a Tűnj el! című alkotással mind a bevételek, mind a kritikák frontján. A szakma olyannyira megkedvelte az elsőfilmes szerzőt – aki maga írja, rendezi filmjeit, ráadásul ő a producer is -, hogy egy Oscar-díjjal is honorálták az eredeti és szellemes forgatókönyvet. Idén az alkotó visszatért, és már az előzetesekből is látszott, hogy újból meg szeretné borzongatni a közönséget hajmeresztő ötleteivel.
A történet 1986-ban kezdődik, amikor is a kis Adelaide és családja Santa Cruzba látogatnak, ahol egy tengerparti vidámparkban elkószálva, a kislány egy tükörteremben találja magát, ám az egyik tükörkép nem egészen úgy mozog, ahogyan ő. Évekkel később a jelenben Adelaide (Lupita Nyong’o) immár férjével (Winston Duke) és gyerekeivel (Shahadi Wright, Evan Alex) újra ellátogat a helyszínre, azonban a korábbi eset traumája kísérti őt. Még mielőtt a kétségbeesett anyuka kérésére elhagyhatnák a nyaralót, egy család jelenik meg az éjszaka közepén a kocsibehajtón. Mindenki borzalmára a család tagjai nem mások, mint a tökéletes, ám furcsán állatias hasonmásaik.
Kapcsolódó előzetes ajánlónk: Cinemax: Mi – Rólunk, nekünk szól az év horrorja
A legerősebb eleme a történetnek egyértelműen ez a pillanat és az alapötlet. Már az előzetesek is arra az elemi félelemre játszottak rá, amit a különös szituáció kelthet, azonban a kérdés mindenkiben az, hogy vajon képes-e az alkotó jól kibontani ezt a meghökkentő alapot. Nos, az ominózus jelenet utáni pillanatokban még úgy tűnt, minden további nélkül működni fog a borzongás. Ehhez elengedhetetlen volt a színészek pazar játéka, akik mind a karakterüket, mind a karakterük kiforgatott rémképét el kellett, hogy játsszák. Ezek a rémalakok pedig konkrétan pislogás nélkül, artikulátlan hörgésekkel és a hétköznapi mozdulatok sztereotip, lélektelen, már-már bábszerű imitációival elevenedtek meg. A probléma ott kezdődött, amikor a kétféle szerepek két percnél többet töltöttek egy légtérben.
Az olyan horrorfilmek, mint az Árva , az Árvaház vagy akár a Tűnj el! pontosan azért működnek nagyon jól, mert hagyják, hogy a nézők sokáig találgathassanak, illetve, hogy úgy szolgáltatnak többlettudást bizonyos szituációkban, hogy azzal a cselekmény karakterei még nem szembesültek. Emiatt aztán a néző félti a karaktereket, mivel előbb érzékeli a veszélyt, mint ők maguk, ám ugyanúgy csak találgathat a végső csavarig, így fenntartva a „suspense” (izgatott várakozás) érzetét. A Mi egy vakmerő gesztussal bevállalta, hogy nagyon korán felfedte a fenyegetést a szereplők előtt, és kiegyenlítette a pályát az ismeretlen szörnyűségek és a hétköznapi hőseink között. Ez a vakmerő tett azonban túl kockázatosnak bizonyult és a film inkább leült, semmint új erőt merített volna a megváltozott dinamikától.
…
A teljes kritika elolvasható az f21.hu-n.
