Volt már úgy Veletek, hogy meglepő mód az adta vissza a komfortérzeteteket, amikor minden „probléma” visszaállt az eredeti kerékvágásába? Oda kerültek vissza, ahol voltak is, mindegy, hogy az akkor épp jó volt-e vagy rossz. A lényeg, hogy mindenféle nagyobb változás nélkül visszakerültek. Ami pedig fura elégedettségérzéssel töltött el? Nem is értjük, igaz? Pedig akkor szenvedtünk benne, ezért is kényszerültünk a változtatásra. Most pedig mégis, mégis visszavágyódunk.
Ha a „rossz” az ismerős, akkor mi is annak örülünk igazán. Annak a régi, otthoni szobának, az udvariatlan, „bunkó” pénztárosnak, a főutca eldugott, koszos sarkainak, annak az undok ismerősnek a lépcsőházból, aki vagy tíz éve mindig morog ránk valamit.
Örülünk nekik mind, pedig kellemetlen, rossz emlékek. De ezt szoktuk meg, amin már nem változtathatunk. Még akkor sem, ha bántottak és szenvedést okoztak. Történetük a miénkhez forrt. Hosszú idő elteltével pedig újra megjelenik az öröm, melyet a nosztalgia okoz.
Hasonlóképp működnek a dinamikák az érzelmeinkkel is. Amikor teljes egészében átadjuk magunkat a boldog pillanatoknak, megszűnik az idő és tér – mind éltünk át már hasonló földöntúli élményt –, akkor kipottyanunk a magunk alkotta valóságból. Új időszámítás veszi kezdetét, megfordult a homokóra és még a homok színe is megváltozott.
Hát ez az. Fura, hogy milyen simán haladnak a dolgok, milyen szép rend van, kívül és belül is. Mint a mesében vagy mint egy egyismeretlenes egyenletben, amikor tuti, hogy az 1 az x. Na, hát ekkor kopogtat az a bizonyos diszkomfort-érzés. Először csak az ablakon, aztán szép lassan a bejárathoz osonva hirtelen úgy rád rúgja az ajtót, hogy köpni-nyelni sem tudsz.
Ott találod magad a diszkomfort-érzésed által végtelenül kiszolgáltatott helyzetben, pőre vagy és rettegsz, hogy meglátnak meztelenül. A csupasz, nevetséges boldogságoddal, amit most már inkább szégyellsz, s átkozod magad a naivitásodért és azért, hogy miért nem voltál képes körültekintőbb lenni, hisz annyi balféket láttál már.
Ilyen boldogságot pedig már mindenki látni vélt, de bizonyítani sosem tudott. Na jó, vannak jó versek, elbeszélések, hétvégi sztorik. Ha viszont a saját bőrödön nem tapasztaltad meg, mindegy, ki mit beszél.
Kellemetlen a tudatlanságod és már kényelmetlen a hirtelen kitisztult boldogságfelhődben a levegő. Bújjunk inkább vissza a jól megszokottba, az ismerősbe, még akkor is, ha ez egy ismerős rossz is. Miért is ne? De ne, inkább ne!