A dunaszerdahelyi labdarúgás, és minden, ami körülötte van, annyira egyedi, hogy kevés hasonlót talál az ember a vén kontinensen. Mire ezt a mondatot leírtam, máris eszembe jutott pár példa, és mit ad Isten, egyik is, másik is magyar vonatkozású.
Legyen Sepsiszentgyörgy a másik példa, aztán hogy ne kössük az ebet folyton a karóhoz, mondjuk Barcelona vagy Bilbao. Mondhatni közhely, amit írok, és tudom, hogy itt a Klikkout-on a politika „nem pálya”. Viszont egy nemzet, és annak öntudata sosem lehet a politika tárgya, mert az mindenkor egy azon felül álló dolog. Közhelyek, mégis ki kell ezt mondani!
Leírni, és tudatosítani kell nap mint nap, hogy a DAC vitán felül a felvidéki magyarság kovácsműhelyében a tűz, ahol izzó acélként edződik a mai ifjúság. Ahol a középkorúak és az idősebbek még emlékeznek a nyolcvanas évek Aranycsapatára, de már új alapokon látják a következő évek sikereit. Mindez ma „Határtalan szenvedély” nélkül elképzelhetetlen lenne, nemhiába lett a MOL Aréna egyfajta zarándokhely, ahol „otthonra, házra, hazára” lel a sok „villám tépte magányos fenyő”!
Látom lelki szemeim előtt azokat, akiknek ezek a sorok túl erősek. Akik csak a sportot látják egy focicsapatban.
Hogy miért kell a Himnusz és minek a Ria Ria Hungária? De miért van „egész ország ellenünk”, hisz’ nekik e nélkül is elég az, hogy „magyarul énekelünk”!? Ránk erőltethetnek dolgokat, de van, amit megtiltani sosem sikerül majd. Szórhatnat ránk villámokat, ám a villámlást mennydörgés követi. Egyre hangosabb, és egyre erősebb. Egy valamit viszont ne felejtsünk el: mindig szívből szóljon, sohase’ dühből vagy bosszúból! Erre gondoltam, amikor szombat reggel felkeltem…
Eljött a mérkőzés napja, és mindannyian tudtuk, sokkal több lesz, mint bármelyik eddigi…
A felfokozott várakozást tetézte, hogy a szokásosnál is nagyobb érdeklődés előzte meg a média által. A hangszórókból csak magyar dalok szóltak, gondolom, nem véletlenül.
Mire elkezdődött a végső visszaszámlálás és a cápó jelet adott, csak a sálak voltak ugyanúgy kifeszítve a fejek felett, mint korábban. A hangorkántól megfagyott a levegő, és a füstbe burkolózott Aréna pár percre a fellegek közt lebegett. A magyarok Istenének vigyázó tekintetétől még az is libabőrös lett, akinek korábban közömbös volt nemzeti imádságunk.
Isten áldd meg a magyart!
Aztán az összes többi nóta is nagyobbat szólt, mint azelőtt bármikor. Mondhatni, a szurkolás közben „kitört a focimeccs”. Az ok és okozat ezúttal felcserélődött. Több próbálkozás után kellően korán jött a vezető gólunk, amit a zsolnaiak kihagyott büntetője „emelt a négyzetre”. A nagy adok-kapokban kapusunk őrangyala a helyén volt, de az is lehet, hogy egy egész égi sereg szegődött ezúttal mellé, segítve a fiatal cseh srác munkáját. Talán ő is érezte, hogy „miattunk” többé nem kérdezheti meg ebben az országban, hogy merre van a hazája (megj.: Kde domov můj – a cseh himnusz első sora).
Közben egy félreérthetetlen üzenetet húzott ki a B-közép, üzenve azoknak, akik elfelejtették, hogy akiket anya szült ide, büszkén viselik az évtizedek stigmáit. Van, ki ezt nem érti, ki mentes minden emberi ismérvtől, hogy nem melldöngetés az, ha ajkunk bár remegve, de erőtől duzzadva szólja őseink imádságait.
Kimondom: ismét jó volt MAGYARNAK lenni!
Megérdemelt győzelmet aratva, hagyta el csapatunk a pályát, mi pedig a lelátókat. Hogy ez mennyire igaz, kiemelném az ellenfél kapusát, akit miután az „őrületbe kergettünk”, lehajtott fejjel adta tudomásunkra elismerését! Nem voltam, és nem voltunk egyedül azon a napon, amikor „Annyi mindent kéne még elmondanom”, félve attól, „ha nem teszem meg, talán már nem is lesz rá alkalom”. Összetartozunk! Új cápót avattunk, ki kissé megszeppenve, de kellő szenvedéllyel vezette a szurkolást. Segítsétek munkáját, mert csak kevesek képesek kiállni ennyi ember elé. Azt hiszem, hiteles számból ez a mondat, sőt tudom! Végül, ha már idézetek tömkelegétől tarkított mai jegyzetem, álljon itt az alap:
Hajrá DAC! Ámen!
(Roberto)
