És mondd, milyen érzés? Milyen érzés most, hogy újra magad vagy? Jobb így? Nem vágyódsz valaki után, aki bújik, aki szeret, aki hitt Benned? Benned, akiben már Te magad sem hittél! Hát, igen, talán épp ezért mondtunk búcsút.
Mi fogott meg bennem? Az, hogy megfogható vagyok? Sosem mertem önmagam lenni. Nem volt hosszú a hajam, amikor mindenki másnak rövid volt és nem volt rövid, amikor mindenki másnak hosszú volt. Évekig ki sem látszódtam magamból.
Csak valahol a mélyemben, legbelül.
Ott nyíladozott valami, finoman, óvatosan. Láttad előre, hogy ez lesz. Mégis bólogattál az igenemre és ingattad a fejed a nememre. Beletörődtél a válaszaimba és belesimultál a hétköznapjaimba.
Hosszú évek teltek el, mire rájöttem: egy parazita vagy. Elszívtad az életerőm, mindazt ami arra kellett volna, hogy én végre Én lehessek. Hogy megnövesszem a hajam, majd levágjam. Hogy nekiindulhassak, hogy bevégeztethessek. Elvettél magamtól.
Ezt soha nem bocsátom meg. Nem megy. Magam kellett visszaadjam magam magamnak. Mégpedig álcázva, nehogy észrevedd, hogy megérkeztem, hogy végre Itt vagyok.
Bámulatos gyorsasággal lettem emberré.
Te pedig, aki a véremet szívtad és a gyengéimet kántáltad, most menj. Menj, amíg még mehetsz. Amíg a lábad visz és még tovább.
