Ülünk az autóban hárman, és azon gondolkodunk, ki hány válogatott meccsen volt idáig. Szégyen vagy sem, a szám nagyon alacsony, nem mintha más válogatottnak szurkolnánk, mint a magyar, hanem mert mindig a könnyebb utat, a kényelmesebbet választottuk: a tévét.
Egyszer az oroszok Győrben, két másik alkalommal a finn csapat volt az ellenfél. Mind a három tét nélküli, barátságos találkozó volt – ez az én mérlegem, futballdrukkerként ezt tényleg nem rakhatom ki az ablakba.
A sorsoláskor azonban nem volt kétely, ott leszünk: Szlovákia–Magyarország, Nagyszombatban.
Ott leszünk, és végre úgy szurkolhatjuk végig mindhárman a meccset, mint az igazi fociszurkolók. Nem lesz előttünk laptop, nem kell a kamera pár négyzetcentiméteres kijelzőjén követni a történéseket, mint ahogy az tesszük a DAC-meccseken, hanem nagytotálban élvezzük majd a játékot és a mérkőzés hangulatát. Ennél a két fogalomnál ragadjunk is le egy kicsit: játék és hangulat.
Mert ha csak az utóbbiban rendeznének Európa-bajnokságot, az szent, hogy négyévente éremmel térnénk haza a tornáról. Elég csak a három évvel ezelőtti marseilles-i vonulásra gondolni.
Azok a képsorok akkor bejárták szinte az egész világot, és jelezték, a magyar szurkolókkal igenis számolni kell.
Ahhoz azonban, hogy velük számolni lehessen, az kell, hogy a játékosok érjenek el sikereket a pályán. De sajnos ebben deficites a magyar válogatott.
Rossi DAC-ból ismert stílusjegyei megcsillantak a játéktéren, csak a srácok nem villantottak semmit. Lehangoló, hogy beáll Szoboszlai, és szidja a bírót. Egy tizennyolc éves játékos vajon miért nem ismeri azt a szót, hogy alázat? De hasonlóképp a többiek is: Dzsudzsák (aki a találkozó után nem állt a sajtó kamerái elé), Kleinheisler és Kalmár… A mi fiunk, ugyebár.
Pedig hidd el, Zsolti, én ordítottam a legnagyobbakat a sajtópáholyban, mikor megpróbáltál volna kapura törni, és én voltam a legszomorúbb, mikor két méter után vége is lett az akciónak. Talán nem kéne annyit vitatkozni, törleszteni, bosszút állni, sárga lapért…
Azt osszuk ki inkább a hazai közönségnek. De nem pontos ez a megfogalmazás, inkább úgy mondanám, hogy a gyerekcipőben járó szlovák szurkolói szubkultúrának. És nem azért, amiket kiabál, hanem magáért a szurkolás minőségéért.
Amikor a hangosbemondónak kell szurkolásra buzdítania a közönséget, mert az nem megy magától, és mert a jóval kisebb létszámú ellentábor többször, a meccs állásától függetlenül is túlkiabálja a hazaiakat, azt nem tudom más szóval jellemezni, mint: kínos.
Ki kell mondani, a szlovák szurkolókban egyszerűen nincs meg az, ami bennünk, magyarokban ott van: a virtus. Látni a tekinteteken, érezni a stadionbeli rezgésekben.
A meccs utáni sajtótájékoztatón mindkét szövetségi kapitány megkapja a kérdést: mit szólt a hangulathoz?
Nem csoda, hogy Hapalnak okoz nagyobb nehézséget a válaszadás, hisz neki kell magyarázni a bizonyítványt. A meccs másnapján a Pátria rádióban foglalom össze az esti élményeket. Távirati stílusban valahogy így sikerül: A mérkőzés eredménye a pályán: 2-0, a lelátón fölényes magyar győzelem. Ha mással nem, legalább ezzel vigasztalódjunk.
A virtus és az akarat!
Amikor a fenti sorok megszülettek, még nem tudtuk, micsoda fordulatot hoz az első igazán tavaszias hétvége számunkra. Úgy alakult, hogy a nagyszombati találkozó után a magyar–horvátot is a helyszínen tekintettem meg a Groupamában. A komáromi híd előtti pénzváltóban botlottam bele az első szurkolóba, bár a meccs kezdési időpontjáig még hat óra volt hátra.
„Jó napot, miniszter úr!” – köszöntem. „Jó napot!” – fogadta meglepetten az üdvözlésem a szlovák kormány egyik magyar tárcavezetője. „Honnan hová?” – tettem fel érdeklődve az egyszerű kérdést. „Pestre, meccsre” – jött az ugyancsak egyszerű, kurta válasz. „Én is oda tartok” – vetettem oda. „Ott találkozunk” – tette még hozzá a miniszter, majd beült pozsonyi rendszámú sofőrös BMW-jébe, és tovahajtott.
A vonatom pontosan érkezett, a Duna-parton a napsugarakat élvezők sétáltak, néhányan a Szabadság híd tartópillérein sütkéreztek. Őket nem igazán hozta lázba a találkozó, de két órával a kezdés előtt az Üllői úton már más volt a helyzet.
A Kálvin tértől a stadionig vezető négy kilométert végig gyalog tettem meg. Az egyik söröző előtt piros mezbe öltözöttek, a másik előtt horvát színek. A DAC-sál is ott lógott némelyik hazai drukker nyakában. A hangulat barátságos, nyoma sem volt semmiféle veszélynek, s valószínűleg a horvát játékosok is ugyanezt gondolták a bemelegítés során.
De ráfáztak. A túlzott magabiztosság vagy csapatunk erejének lebecsülése volt-e a vesztük, nem tudom, nem az én tisztem ezt megítélni, de az biztos, hogy
amit ott és akkor átélt a stadion több mint húszezer fős közönsége, arról még nagyon-nagyon sokszor fogunk hallani.
A virtus mellé ugyanis most az akarat is párosult, és diadalmaskodott Modrić aranylabdája és a többiek vébéezüstje felett. A meccs előtti koreó során ez a transzparens fogadta a pályára vonuló magyar válogatottat: Koronázzátok meg az estét! A lefújás pillanatában pedig egyszerre tizenegy király uralkodott a pályán!
