Hogyan szerettem meg a kisfiamat?

Apu(ci)róka

A cikk megjelent a Klikk Out 2019/04. számában.

Hajnali öt van, egy órája vagyok fenn nagyjából 4 óra alvás után, és tudom, hogy egy-másfél, de legfeljebb két óra múlva Rókus is kel. 14 hete minden este Renivel alig várjuk, hogy elaludjon, de ilyenkor, reggel – még ha egy rakás dolgot is kéne befejeznem addig – alig várom, hogy felkeljen.

Őrület, de a minap láttam a Backstreet Boys egyik új, No place c. dalának klipjét, és szinte könnyekig hatódtam (ezt már elsütöttem a Hangfal c. rovatunk vonatkozó szösszenetében is a nyomtatott számban, esik itt a színvonal, bocs). Röhögni ér.

Az egykor legkúlabb (ide tehetnék macskakörmöket, de most ezt hagyjuk) tetkós A. J. a nappalijában kiskutya-tekintettel bolondozva tapsikol és táncikál a kislányaival, a 39 éves (!) Nick Carter pedig a kisfia haját igazítja. A szívmelengető momentumok mellett a három perc maradék része merengés, távolba révedés, csak a szokásos BSB-panelek, de

ki a halál gondolta volna, hogy – egyebek mellett, persze – a Backstreet Boys fog majd egy olyan momentumot okozni, amikor rádöbbenek, hogy telik az a rohadt idő!

Most már bő három hónapja annak, hogy Rókusunk világra jött, és akármennyire is próbálok az ezt megelőző időszakra úgy gondolni, mint valami szakrális, már a fogantatás pillanatától szerelembe ejtő folyamatra, nem az.

Az elvárások persze ezt megkövetelnék, mondhatnám, hogy semmi sem fogható ahhoz, mint amikor először megpillantod az ultrahangon az emberszerű formát öltő magzatot, majd a hónapról hónapra egyre növekvő, pulzáló pacát. Pedig dehogynem. Például mikor chatelni kezdesz valakivel, akiről úgy gondolod, hogy majd később talán összejöhettek. Ismerkedünk, ismerkedünk, meglátjuk, lesz-e belőle bötű. Szorul a pillanatba némi csücsörítő elégedettség (én fiam!), kíváncsiság, óvakodással teli félelem, de hogy valami mérhetetlen szeretet? Az még odébb van.

Aztán a pocak és az albérlője egyre növekszik, és megjönnek a horrormomentumok, amikor emberünk odabent négykezeset játszik a méhfalon, a pocak pedig olyan alakzatokat ölt, mint amilyeneket csak egy olyan utcai buborékfújó művész tud azzal a hatalmassal. Apukában megjelennek ugyan valami óvatos csírái a kötődésnek, de még hol a sztori vége?!

Nem sokkal később világra jön, és ugyan érkeznek a felejthetetlen pillanatok, a gyerek (!) ekkor még inkább hasonlít valamire, amire felénk néha azt mondják, hogy „pucútt nyúl”, mint arra az ideálra, amit szórólapokon, Stock-fotókon látsz. Tény, hogy a rózsaszín köd ekkor ellensúlyoz mindent, de a gyerekmarketing tönkretesz, én mondom!

Tehát a pillanat még mindig nem elsősorban a szereteté, hanem a rácsodálkozásé és a mély lélegzeté.

Hirtelen mi lettünk a Jancsi, a gyerek meg „a drága magból” nőtt, égig érő paszuly.

Udvariasan köszönünk egymásnak, illetve csak én neki, mert Rókus azonnal lebömböl, majd a következő napokban izomból megmásszuk.

Ahogy viszont egyre feljebb érsz, záporoznak az új élmények. Fejletlen emésztő- és idegrendszerének következményei persze a te tökeid is morzsolják, de megsajnálod, amikor megfeszült kézzel kap valami után, mert épp változtattál a testhelyzetén, elégedetten sóhajtozol, amikor szopizás közben nagyokat búg, elalszol ülve, amikor a mellkasodra tapadva elbóbiskol, megszakad a szíved, amikor keservesen sír a hasfájás, bélmozgás miatt.

Szóval sóhajtozol, amikor sóhajtozik, gyötrődsz, amikor gyötrődik, elbóbiskolsz, amikor elbóbiskol, mosolyogsz, amikor mosolyog. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy mosolyog, amikor mosolyogsz, gügyög, amikor beszélsz, nyúl, amikor nyújtasz valamit, és elbóbiskol, amikor elbóbiskolsz (ja, nem!). 

Egyszer csak már nem “gyereknek” hívod mások előtt, hiányzik, mikor csak bemész a postára, filmbe illő, kimerevített pillanatban, megfeszülve fogod meg a felpattanó praclijait, mikor meggondolatlanul felállnál mellőle az ágyból. Ostoba mondatokat formálsz neki és egy privát nyelvet építesz, mikor tiszta tekintettel és őszinte kíváncsisággal figyel téged, és az asztal alá csúszol, mikor a kanapén hasalva felemeli a fejét és egy brutálisat mosolyog.

Reninek van egy háromszög alakú tetkója az alkarján. A családját, szüleit, testvérét hordozza magán, mióta azonban megérkezett az életünkbe Rókus, ez a kis szimbólum új tartalmat kapott. Mi lettünk.

Felőlem most már akár meg is savanyodhat a Tejútrendszer, nekünk itt van ez a flórával és faunával, csodákkal és csapásokkal teletűzdelt apró kis természet, aki alá beraktuk a saját világunkat, és akire úgy vigyázunk, mintha csak egy buborék lenne. (Az is, Bubu!)

Hát így szerettem meg a kisfiamat. Reni mellett most már benne is végződnek a végtagjaim, a mondataim és a gondolataim. És ha nem lennének PONT ők, akkor nem lenne értelmem.


Az előző részek:

1. Boldog új életke!

2. Rókus úrfi

3. Ott voltam!

4. Tíz dolog, amit imádok benned!

5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!

6. Ásó, kapa, nagybőgő!


Instagram: @rokkorokush
Piacter takacs piac 300×250

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább