Április 11-e József Attila születésnapja, a magyar költészet napja. Az autóban hallgattam a rádiót, amikor erről beszéltek egy műsorban. Szó esett József Attila életéről, munkásságáról, s még egy műve is elhangzott. Egy idő után sajnos nem tudom miről beszéltek, mert elkalandoztak a gondolataim. A költészet napja nyomán az eszembe jutott, vajon mennyire „menő” ma a vers…
Így hangzott életem első, mondhatni szerelmes verse, amit az alapiskola ötödik osztályában kaptam. Óriási ujjongással fogadtam, hiszen nagy dicsőség volt ez akkor. Még büszkélkedhettem is vele – bár bevallom nem tettem, mert kissé szégyenlős kislány voltam. Mára azonban ezek értéke elveszett.
Küldünk egymásnak egy szívecskét, vagy valamilyen hangulatjelet, s kész is. El van intézve. Ennyivel fejezzük ki érzéseinket, kedveskedésünk kimerül egy Messenger-üzenetben. Pedig milyen szép dolog is a szerelmes levél, egy aprócska, kedves kis vers, néhány szép sor. Nem kell hozzá Pulitzer-díjas írónak lenni és József Attila tehetségét sem kell birtokolni. Elegendő, ha leírjuk őszinte érzéseinket. Hiszen a szó elszáll, az írás megmarad…
Tudom, ma ez már nem érdekel senkit. Szerelmek jönnek-mennek. Az egyik héten még XY a nagy Ő, a másik héten már valaki teljesen más.
Jómagam a szerencsésebbek közé tartozom. Az ötödikben kapott levél az első volt, de nem az utolsó! Azóta is leptek már meg papírra vetett sorokkal, s rendre nagy becsben tartottam őket. Bátor tett ez egy férfitől.
Le meri írni az érzéseit, s ki mer lépni a mai elvárások hálójából, miszerint csak az emotikonok játszanak. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy minden nap, minden héten, de még csak minden hónapban sem kell levelet írni. Tartogassuk ezt különleges alkalmakra, de akkor bátran nyúljunk a papírhoz és a tollhoz!
