A cikk megjelent a Klikk Out 2019/04. számában.
Néhány dolgot könnyedén le lehet szűrni az elnökválasztásról annak ellenére, hogy mire e sorok megjelennek, már utána leszünk, de pillanatnyilag még a két forduló között poroszkálunk. Nem politizálni jöttem.
Az egyik ilyen, amit mindenhol kiemelnek, hogy nagy az igény a változásra. Ja, nem. Még mindig olyasvalaki kell nekünk oda fentre, aki jól odébbteszi a tizedesvesszőt a fizetési csekkeken, és közben izomból leszámol a migránsokkal, a zsidókkal, a cigányokkal, meg a buzikkal egyaránt.
A másik ilyen, hogy nő a szakadék a vélt vagy valós józanság és ostobaság között, és mindenki oldalt választ, miközben mindenki előbbit hiszi sajátjának. Elválik a szar a víztől, ugye.
Mindig sikerül kiszimatolnunk a másik körme alatt a piszkot, miközben mi meg már úgy bűzlünk, mint egy három hete hordott alsógatya. Az elvárásainkat már kukkerrel se látjuk, a saját teljesítményünk viszont legfeljebb egy lázmérővel mérhető. Törekedni kell, hogy az értéke azért egy szintet ne ugorjon meg.
Pedig bennünk a létra, vagy mi a szösz, ahogy Weöres Sándor mondta. Csak arról senki se szólt, hogy az emésztőgödörbe vezet. Oda, ahol dagonyázni lehet más kárán a langyosban és zamatosban.
Bármilyen választás után, ha képződik is, hamar eloszlik az örömköd, és már nyújtják is sokan a markukat, ha pedig nem pottyan bele néhány színes Lentilky, akkor ökölbe szorul.
Kopírozzuk azt a kultúrát, amit odafent űznek, szinte óhajtjuk a sértődöttséget, az önjelölt mártír szerepét, mert minden más ciki.
Pedig az önirónia a legnagyobb erény. Mondják a stand up comedy emberkéi. Egy olyan palánta, ami feltételezi az önismeretet, táplálja a méltóságot, az udvariasságot és a kedvességet. Az ebből eredő nagyvonalúság pedig lefegyverez.
Szinte spriccel mindenhonnan, milyen fontos tisztelni a hagyományos értékeket, de mégis melyek azok, ha nem ezek? És hol kéne megtalálnunk őket, ha nem ott hajolunk le értük, ahol éppen sorban állunk?
