A cikk megjelent a Klikk Out 2019/04. számában.
Szerző: Bartalos Tóth Iveta / Fotó: Elements.envato
Itt vagyok és jól érzem magam a saját életemben. Most. Nem holnap, nem egy év múlva, nem akkor, amikor majd elérem a következő kitűzött célomat. Hihetetlen jó érzés megérkezni!
Nem volt ez persze mindig így. Az ember alapjában véve mindig vágyakozik. Máshová, a jövőbe, egy áhított állapotba. Szeretne elérni, megélni, túlélni valamit, mert majd akkor, ugye, tényleg és igazán boldog lehet!
Ha visszagondolok a gyermekéveimre, már azokban is ott volt a jövőbe vágyakozás. Szerettem volna nagyobb lenni, mert ki vesz komolyan egy gyereket?!
Aztán elérkeztek a kamaszévek. Mindenkinek tetszeni akarunk, magunknak nem tetszünk igazán. Nem vagyunk se felnőttek, se gyerekek – ki szeret egy ilyen köztes állapotban lenni? Szerettem volna én is felnőtté válni. Igen, tizennyolc éves lenni!!! Mert majd akkortól!!! Ahogy az ember elfújja azt a bizonyos tizennyolc szál gyertyát a tortáján, megérti, hogy semmi sem változott meg ettől a momentumtól. A felnőttséghez több kell, de húsz évesen biztosan más lesz az egész világ!
…Húsz év, húsz gyertya, déjà vu érzés két évvel korábbról.
Na, majd huszonöt évesen! Diplomával, szakmai gyakorlattal, az már tényleg igazi és hamisíthatatlan LIFE lesz! Ugye? …Ugyan!
Ezekben a húszas években egyébként sokfajta megfelelési kényszer, vágy van bennünk. Bennem is mind ott voltak. Az ember alakul, tanul, ismerkedik, szeretne ellenállhatatlan, szexi végzet asszonya lenni. Valaki, akire mások vágynak. Valaki, akire azt mondják, hogy ez igen! Szeretne komoly, felnőttes, tapasztalt, elismert lenni. Szeretné, ha csodálnák. Hol van ezekből az évekből a tudatosság, az önazonosság? Sehol. Valahol még mindig gyerekek vagyunk.
Aztán gyorsul a tempó, szerelem, házasság, egy gyerek, két gyerek. Új szerepek, új feladatok. Szeretnénk jó feleségek, anyák lenni. S az, ami minket jóként definiál, még mindig mások ítéletéből fakad. Legyen tökéletes a házasságunk, legyünk mintaanyák! Bólintson ránk némán, de elismerően az anyánk, az anyósunk, a barátnőink, az anyatársadalom, a gyerekorvos, a szomszéd, a tanító néni. Nézzétek, milyen jól csinálom! Ugye, elég jól?! Közben rengeteg erőpróba. Kibillenünk, fáradunk, ezerfelé szakadunk. A gyereknek csak anya kell, a munkában csak a szakember, a férjnek a feleség, a nő… Darabokra esünk, ahogy a két kezünket tízfelé húzzák, a huszonnégy óránkat ezredmásodpercekre bontják a kötelezettségeink, s a lelkünk, amiből csak egy van, mindenkinek egyben, kompromisszumok nélkül kellene.
Harminckilenc év távlatából visszatekintve a siettetett tizenéves, majd a mindent akaró, elismerésre és felnőttségre vágyó húszas évek után az igazi élet harminc után kezdődött.
Az elmúlt kilenc évben történt a mai életemet meghatározó dolgok jelentős része. Előtérbe került az ÉN. Az, aminek mindig is ott kellett volna állnia, de talán így van ez jól, mert ez a személyiség és a lélek fejlődésének útja, nem? Ha már ennyi mérföldkövet kiemeltünk, ne maradjon ki a harmincöt sem. Megváltoztak a hangok. Lehalkult a külvilág, és azt, ami az irányt meghatározza, már belülről hallom. Az én belső hangom egyre erősebbé és határozottabbá vált. Már nem a világ szerint élek. Magamnak legyek elég jó, elég szép, elég tapasztalt, elég bátor, elég nő, de elsősorban ember! NEM a környezetem véleménye, elismerése határoz meg, hanem a sajátom. Letisztult a hangzás.
Ebben az egész felismerésben az a csoda, hogy még több évtizednyit élhetek ebben a megnyugtató, önazonos állapotban.
S igen, tudom, hogy jöhet még életközépi válság, megtépázhatják az idegeimet a felnövő gyerekeim, és a kor is egy olyan faktor, amely erősen befolyásolja az állapotot, de amíg a lélek el nem fárad, piszkosul hosszú és szép évtizedeket élhetek meg!
Ma reggel is négykor keltem. Ma is hálát adtam a feketerigók énekéért a kertben, a házért, ami az otthona nemcsak a testemnek, hanem a lelkemnek is, és persze azért is, hogy nálam okosabb emberek feltalálták a szemránckrémet és a segítségével kilátok a kissé (nagyon) feldagadt szemeimen keresztül. Nem sietek a holnapba, a MA és a MOST a legszebb állapot. Tudom, mert én így érzem. Tudom, mert én így gondolom. Megérkeztem.
