Az idősebbek még talán emlékezhetnek rá… Városunk egyetlen könyvesüzlete, és benne a felejthetetlen Hajdú Katka, aki rengeteg izgalmas információval rendelkezett egy-egy könyvről.
Katka semmilyen részlettel sem fukarkodott: a gondolatbeli frekvencián keresztül, amelyen kizárólag az ő dallamos hangja csicsergett, készségesen osztotta meg azokat a gazdag, csodálatos magyar nyelvtudásával.
A nyolcvanas éveket írtuk, és számomra ez volt a legintenzívebb könyves korszak, amely során egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy könyvvel a kezemben el ne merültem volna az olvasás szépségeiben.
Bevallom, nem vagyok a – nevezzük úgy, komancs időszak alatti – visszaemlékezésből fakadó optimizmus híve, ám előre szólok, az itt írott könyves visszatekintésemnek hasonló lesz az árnyalata. Nézzétek ezt el nekem, hiszen másképp nem megy.
A könyvesbolt vadonatúj kínálatában való turkálás mindig egyfajta rituálé volt számomra, és nem félek nevükön nevezni a dolgokat, volt abban egy cseppnyi fetisizmus is, amikor az ember új könyvet fogott a kezébe, és beleszippantott a tipikus nyomdai illatba. Mindenki ezt csinálta: valaki titokban, néhányan pedig az exhibicionizmus szikrájával, az illat orrlyukon keresztül történő, hangos felszívásával…
Nem sorolom fel az összes jó és rossz könyves szokást, ám a legfelkapottabb előtt, egyfajta előételként megemlítem a „Volt gyerekszobája!” konstelláció néven ismert, a jó nevelés mércéjének számító, előírt oldalszám felett lopva elolvasott szemelvényeket.
Most pedig jöjjön a legjobb. Menjünk vissza az időben Katka könyvesboltjába (amelynek Katka a totalitárius rendszer alatt vezetője, később tulajdonosa volt). Csukjuk be a szemünket…
Átadom Katkának a kiválasztott könyvet, ő kézbe veszi azt, megnézi, és hozzáfűzi a kommentárját. Méghozzá kimondottan a vásárlóra méretezett mondatokban, hiszen az eladott tárgy ismeretéhez a hozzá rendszeresen visszajáró emberek ízlésének hasonlóképpen csodálatos ismerete is csatlakozott.
Kiválasztja a csomagolópapírt (grafikai téren néhány már-már művészi alkotásnak számított), majd gépies tökéletességgel, egyúttal olyan emlékezetes módon, amelyet sohasem felejtek el, becsomagolja a könyvet, és átnyújtja nekem…
Amikor visszaemlékszem erre a rituáléra, szinte mindig kézzel tapintható módon érzem a fiatalságom legszebb időszakait, érzem az illatokat, hallom a hangokat, majd a nosztalgia intenzív átélése egy, az idő múlását szimbolizáló szóban csúcsosodik ki: ach…!
Paradox módon, e cikk előszava valószínűleg hosszabb lesz, mint a mai korba átültetett lényege… És lőn…
Később a könyvesboltokból hosszú évtizedekre kiveszett a könyvek stílusos becsomagolása, így pedig számomra elillant a legtöbb könyvesüzlet látogatásának varázsa. Azt mondogatták, hogy ez plusz kiadás. Igazuk volt, de számomra eltűnt a varázslat, másrészt pedig én, aki megszállottja vagyok a könyvvásárlás efféle részleteinek, még rá is fizettem volna, ha lett volna miért.
Kezdetben mérgelődtem, és exhibicionista módon ki is mutattam az elégedetlenségem.
Később meguntam ezt, és a Martinus csomagküldő szolgálaton keresztül vásároltam. Ez egyfajta tiltakozás volt a részemről, hiszen a küldeményt be kell csomagolni… Így legalább valamennyit visszakaptam a kicsomagolás varázslatosságából…
A jelen. Úgy sejtem, két év után ismét a Panta Rhei-be megyek vásárolni – születésnapi ajándékkönyvet. Marek Vagovič a meggyilkolt Kuciakról és a menyasszonyáról szóló könyvét választom az ünnepeltnek.
Körülnézek a pénztárnál, és egy kompromisszumos megoldást pillantok meg.
A semmitmondó szívecskés ajándéktáskákat könyvtémájú grafikákat tartalmazó táskákra cserélték. Waaaaaaau…
Ám legyen, bár ez még mindig nem hozza vissza a csomagolópapír varázsát, de… A megvásárolt könyvet már nem csupaszon, esetleg egy, a tematikájában oda nem illő kistáskában kell hazavinnem.
A fényképek minden szónál többet mondanak. A hozzám hasonló könyvfetisisztának ez a könyves normalizáció fuvallatát jelenti… Ejha, ezzel talán akaratomon kívül rehabilitáltam a kommunisták által profánná tett normalizáció szócskát…
