„A meglévő szókincs biztos talaja a tanulásnak, ha az az anyanyelvén folytatódik”

Az interjú egy részlete a Dunaszerdahelyi.sk-val folytatott együttműködésünk révén kerül közlésre.

A Dunaszerdahelyi.sk anyanyelvi oktatásról szóló sorozatában arra keresik a választ, mit gondolnak az emberek az anyanyelvi oktatás fontosságáról. Ezúttal Romanovics Líviát, a dunaszerdahelyi születésű művelődésszervezőt, pedagógust kérdezték.

Hogyan látja, miért fontos és meghatározó, hogy egy kisgyermek a saját anyanyelvén tanuljon, szerezze meg az ismereteket?

Anyanyelv – a legelső kapcsolatunk azzal a világgal, amelybe beleszületni készülődünk az anyaméh biztonságából. Azok a hangok, amelyek elsőként a külső világból érkeznek magzati létünk felé, szülőanyánk közvetítésével jutnak el hozzánk. Nagyon egyedi, sajátos hangok ezek, melyeknek megvan a maguk ritmusa, tónusa, nyugalmat sugárzó természete. Egyfajta előkészítő „muzsika”, ami megsegíti a csecsemőt az ismeretlenségbe érkezés bizonytalanságában. Anyanyelvünk a legelső kapaszkodó, a csoda, ami ösztönösen összeköt bennünket legkorábbi múltunkkal, világra eszmélésünkkor iránytűként működik. Az értelem fokozatosan játszik szerepet, s a gyermek is olyan mértékben szerez ismereteket a világból és világról, amennyit a nyelvismerete megenged. Minden nyelvnek megvan a maga képisége, szerkezete, amely mentén éli meg az ember a legmélyebb „ént”. Az anyanyelv közösségi kód, a társas érintkezés legalapvetőbb eszköze, amelynek megvan a maga intimitása is. Mire a gyermek iskolaéretté válik, rendelkezik az intézményes oktatáshoz szükséges szókinccsel. A meglévő szókincs biztos talaja a tanulásnak, ha az az anyanyelvén folytatódik.

Miért fosztanánk meg a gyermeket annak lehetőségétől, hogy abban a nyelvi közegben folytassa a szellemi építkezést, amelyben biztonságban érzi magát? A biztonságérzet az egyik fontos, ha nem a legfontosabb meghatározója a kiegyensúlyozott, örömmel is vett akadályok leküzdésében a kisiskolás számára. A nem anyanyelvi oktatás mellett elkezdődik a gyermek „kettős élete”: élesen szétválik belső világa a külsőtől, gondolatai kifejezéséhez nincsenek nyelvi eszközök, s az új ismeretek is csak foltokban, homályosan csapódnak le tudatában. Kettős teher, megsokszorozott akadályverseny… lehet, hogy meg-megbirkózik egy-egy akadállyal, de veszteségei számottevőek lesznek. A fentebb említett ún. legmélyebb én megriad, ahogy a sötétben útra tévedt őz a kocsi reflektorfényében…

A teljes interjú elolvasható a Dunaszerdahelyi.sk-n.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább