Szombat délelőtt Ľubo Michalíkkal futottam össze az egyik dunaszerdahelyi bevásárlóközpontban, nem, nem ott, ahol a legkisebb is számít. Gondolkodóba ejtett, vajon mit keres pár órával a meccs előtt egy ligás játékos a boltban, ezért fél szemmel végig a kosarát kémleltem. Nem volt nehéz, mivel hórihorgas termete kitűnt az akciós termékek után kutató „egyszerű” polgárok közül.
Öt almát vett, öt banánt, öt kiflit… mindenből ötöt! Nem lesz az kicsit sok? – motyogtam magamban – legutóbb gólból is annyit „faszolt ki” Szerdahelyen. Ki gondolta volna, hogy a történelem megismétli önmagát.
Az utazás helyett a szoba melegét választottuk, barátok közt (ez most nem az RTL szappanoperájának címe, de tényleg). Hamar eltelt az a pár óra, és a több fogásos ebéd után, egy csepp pálinka is lecsúszott. Az élvezhetőbb közvetítéshez már csak egy megfelelő kábel hiányzott, amivel átvarázsoljuk a laptop képét a televízióra. Jogos a kérdés, hogy az már milyen fíling, de „ötpontegyes” maszek Dolby-n hallgatni egy idegenbeli meccset, ahol több a sárga-kék fan, mint a szülinapos hazai, se’ kutya. Lerágott csontot szopogatok, hisz’ mostanában nem is olyan nagy ügy, hogy idegenben is otthon vagyunk! Egy kis matematika: nézők száma 920, ebből 523 szerdahelyi…
Fekete gyászszalaggal futnak ki a mieink az üres stadionba, megállunk egy percre…
(R. I. P.)
…kitartás Cesar, veletek vagyunk!
Isten látja lelkemet, eredetileg kihagytam volna a jegyzetem a Blackman család tragédiája miatt, de a foci egy olyan sportág, mely néha az Úr akaratát is felülírja. Az 5:0-ás siker egyben klubrekordot is jelent, de méltó „üzenet” is Panamába. Már a hetedik percben rezdült a Pali (Penksa) hálója, amit a Huste Vida Máténak írt jóvá. Persze, mi rögtön tudtuk, hogy a Divko volt az elkövető, aki előbb átverte védőjét, majd bevágta a labdát a kapuba, mint kezdő festő a sarokhengert az esmalos kiblibe. Négy perc múlva ismét a szemfüles, fiatal horvát lecsapott egy gyámoltalan hazaadásra, és már kettővel voltunk jobbak. Nagyon gyenge ez a Szered, ráadásul létszámban is megfogyatkoztak. Több kimaradt helyzet után Ľubo barátunk összehozott egy tizenegyest, Kalmár pedig értékesítette azt.
Kezdtem remélni, hogy összejöhet egy „nyolcas”, mióta a Bohemians elbánt velünk nyolcvanötben, azóta erre a pillanatra várok.
Benne volt a pakliban, de a második félidő elején visszavettünk az elszántságunkból. Vajon tudatos, hogy megelégszünk a kevesebbel, amikor nyilvánvaló, hogy „minden” a miénk lehetne? Pár perc után végül elkezdtük rohamozni a „hazai” kaput. Čmelík volt elemében, nagyon érett neki az első ligás gólja a nagy comeback-je után. Vida Máté ollózását már bent láttuk mindannyian, majd egy beadásnál Davis passzírozta be fejjel a lasztit. Végül a szülinapos Čmelíknek is csak összejött az a fránya gólocska, ezzel már 0:5-ös eredmény világított a LED-falon.
Megtömtük a Szered „ementáli” védelmét, ami a rájátszás hátralévő részében nagyot lendíthet az önbizalmunkon! Ráadásul a Zsolna is kikapott…
Ismét a saját kezünkben van a sorsunk, mint a történelemben oly sokszor már. Eszembe jut a Magyar Népmesékből a szegény ember legkisebb fiának története. Ő megmutatta nekünk, hogy a küzdelem sohasem hiábavaló, és ha olykor megbotlunk is, a végén összejöhet, amire szívből vágyunk. Legyen az a második hely, vagy nemzeti imádságunk megmaradása, esetleg az életünk egyéb boldog pillanatai!
(Roberto)
