„A világ elhiteti veled, hogy csak akkor lehetsz boldog, ha szép vagy, és csak akkor vagy szép, ha vékony vagy.” Furcsamód találó gondolat, ami egyszerre rendszerbírálat és örök érvényű igazság. Egy barátom szájából hangzott el mindez nem is olyan régen, és ösztökélt arra, hogy ez a beszélgetés rögzítve, valamint írásba foglalva legyen. A szépségideál folyamatosan változik, korunk divatját épp a fitt és atletikus, semmiféle súlyfelesleggel nem rendelkező adoniszok és nimfák uralják törhetetlenül. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az, amikor az egészséges életmóddal foglalkozó cikkek, írások, vlogok és blogok szinte teljes egésze két témakör köré épül: Tökéletes diéta, avagy hogyan dobjunk le egy hónap alatt tíz kilót, és a másik, hogyan fogadjuk el önmagunkat. Számomra már az is a paradoxon egy részét képezi, hogy ez a két téma egymás mellett meg tud jelenni. Vannak viszont dolgok, amikről túlontúl kevés szó esik. Mikor azt mondjuk, testképzavar, hajlamosak vagyunk egy vállrándítással azt elintézni: Áh csak valami múló mánia! Holott azok a srácok, akik ész nélkül tömik magukba a növekedési hormont, és azok a lányok, akik éheztetik magukat, bármikor megcáfolhatják, hogy ez nem egy hóbort, hanem létező probléma. Ennek kapcsán született meg ez a cikk a fent említett barátom, Lu segítségével, aki ezen problémákat a saját bőrén tapasztalta.
Az írás megjelent a Klikkout 2019/4. számában.
Rögtön rá is térünk a lényegre, mi az, amit nálad konkrétan diagnosztizáltak testképzavarként?
Lu: Pontosan megmondani az orvosok sem tudták, mert igazából az anorexia és a bulimia sokkal szorosabban függ össze, mint azt az emberek gondolnák. Például, ha egy anorexiás sokáig éhezteti magát, előbb vagy utóbb át fog bukni abba, hogy hánytatni is fogja magát, mert éhes, nem bírja, teleeszi magát, aztán lelkiismeret-furdalása van, és hánytatja magát. Az anorexiások nagy része aztán átmegy bulimiásba, mert az evések után szinte rutinná válik. Így én nem tudom, melyikbe, igazából mindkettőbe tartoztam egy darabig. De sosem voltam túl jó anorexiás.
Jó anorexiás? Mi számít jó anorexiásnak? Az milyen?
Lu: Ez a fogalom igazából nem létezik. De valahol az volt a célom, hogy ha eleget éheztetem magam, és ha nem is fogom magam elég soványnak érezni, legalább büszke anorexiás lehetek. Valahol az anorexiások ezt úgy kezelik, mint egy eredményt. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy szektát, amiben elég jó tagnak kell lenned magad miatt és az anorexia miatt. De persze,
bármennyit fogysz, sosem leszel elég jó „Anának”, de így is próbálsz minél jobban lefogyni.
Mikor kezdődött nálad annak gondolata, hogy szeretnél egyre soványabb lenni?
Lu: Mindig sovány voltam, de valahol az általános iskolában kezdődtek ezek a kalóriaszámolgatások, ami még igazából nem anorexia, mert nem vontam meg magamtól az ételt, csak odafigyeltem rá. Az alkatom miatt akkoriban mindig megkaptam, hogy a családomban mindenki ilyen vékonyka volt, majd ez el fog múlni nálam, kinövöm, meg majd én is gyorsan felszedek, és én ezt nem akartam. Beparáztam, és bár nincs ennek a folyamatnak konkrét indítója, egy töréspont, mindenből valahogy erre hoztam ki magam. Ez is az egyik legnehezebb része a gyógyulásnak, megtalálni a miértet. Mikor fogyni kezdtem, az emberek odafigyeltek rám, és ez is imponált.
Volt valami testképideálod, amilyen szerettél volna lenni? Akire hasonlítani akartál? Mennyire sikerült lefogyni?
Lu: Nálam ez nem így kezdődött, nem lapozgattam a magazinokat, hogy ilyen akarok lenni, nem volt konkrét szépségideál. Amúgy is szerintem túl nagy hangsúlyt fektetnek a szépségre. Én egyszerűen valamiben jó akartam lenni, és valahogy ilyen elfajult helyzet lett belőle. Volt egy elképzelésem, hogy én le fogok fogyni, 35 kg leszek, és erről büszkén fogok beszélni, de ezt nem sikerült elérnem.
Volt valami kapcsolatod más, hasonló szenvedéllyel küzdő emberekkel?
Lu: Eleinte természetesen indult az egész, persze hallottam róla, hogy vannak olyan „bolond lányok”, akik betegesen éheztetik magukat, de bele se gondoltam ebbe a diagnózisba így magammal kapcsolatban.
Aztán fokozatosan ráakadtam ilyen ,,Pro Ana” oldalakra. Ezekről az oldalakról azt érdemes tudni, hogy „büszke anorexiások” írják, tippekből, képekből állnak ezek az oldalak, nagyon beteg diétaötletekkel, de tényleg, mint a szektások.
Az „Anának” van még tízparancsolata is, ami iránt elköteleződsz stb. Aztán mikor nálam kiderült, hogy ilyen probléma van, akkor az első, amit a pszichológusom mondott, hogy hagyjam abba ezeknek az oldalaknak az olvasását. Szóval ezután letagadtam őket. Sok ilyen oldalt letiltanak, ezért gyakran álneveken rehabilitációs oldalként reklámozzák magukat, pedig hát éppen nem azok.
Mi volt nálad ennek az egésznek a kicsúcsosodása? Kórház? Hogyan kezelik az ilyet?
Lu: Igen, kb. három éve volt, hogy kórházba kerültem, bár nem ezt mondanám a csúcsnak. Akkor még nem volt meg a diagnózis, csak úgy kerültem be, hogy nagyon görcsöl a hasam. Nyilván én azért tudtam, hogy mi ennek az oka, de nem tudatosítottam, gondoltam, majd rájönnek. Aztán innen eljutottam egy másik kórházba. A bulimiáról nyilván még ekkor sem beszéltem, mert én anorexiás akartam lenni.
Az anorexia az önuralmat, a presztízst és az erőt jelentette, a bulimia inkább a megbánást evés után, a lelkifurdalást. Mikor mondjuk nem ettem egész nap, volt egy ilyen sikerélményem este, hogy na, igen, legalább ezt sikerült kibírnom.
Az ilyen klinikákon legtöbbször az anorexiát és a bulimiát ugyanúgy kezelik. Nem nagyon tesznek különbséget. Ott enni kell. Kötelezően. Volt, hogy sírtam, hisztiztem, kiköptem a belém traktált kaját, kaptam egy almát, kidobtam az ablakon stb. De aztán hozzászoktam, hogy ez a rezsim, nem lehet lázadni, mert csak még tovább maradsz. Azt tartották, ha majd felhízol, akkor ez elmúlik lelkileg is. De többen vannak, akiket már sokadjára fogtak benn kórházba, visszatérők.
Hogyan lehet ebből kigyógyulni?
Lu: Úgy kell elképzelni, hogy ezek a gondolatok folyamatosan benned élnek, mint egy diktatúra a fejedben, amiről nem látod, hogy le tudod-e váltani. El kell határozni, hogy nem követed az utasításait, miszerint lelkifurdalásod legyen egy nagy vacsora után, vagy ilyesmi. Szinte teljesen új emberré kell válnod ahhoz, hogy a megdöntött diktatúrád utáni korszakra is legyen valamilyen terved. Nekem személy szerint az segített, hogy belevetettem magam az önkénteskedésbe, a meditációba és az „alter” művészetekbe, életérzésbe.
Aki ilyennel küzd, annak mindenképp azt ajánlom, hogy forduljon segítségért valakihez, de elsősorban ne a megmentőt várja, hanem ő maga határozza el, hogy ő nem akar anorexiás lenni, nem akar éhezni.
Szerintem a bulimiából nehezebb kigyógyulni, mint az anorexiából, mert talán egy intenzívebb szokás, de meg kell győzni magad arról, hogy nem akarod ezt. Ez a függőség sok fizikai tünettel jár, állandó fáradtság, száraz bőr stb. A szervezet nem tudja beszerezni azt a táplálékot, amit igényel, így rámegy az izmokra, a csontokra, amit azért is tartok veszélyesnek, mert például a szív is egy izom. Sok anorexiásnál okoz ez szívritmuszavart, szívrohamot a későbbiekben. Szóval választani kell, „Anának” akarok-e megfelelni vagy élni.
