A címet olvasva bizonyára sokaknak Dunaszerdahely egyik ikonja és kiváló zenésze, nyugodjék Tilajcsík Imre jut az eszébe. A feltevés részben jogos, hiszen a város utcáin sétálva gyakran összetalálkozhattunk karakteres alakjával. Megjegyzem, nem volt olyan alkalom, hogy megelőzzem a köszönésben, pedig a generációink közti különbség miatt ugyancsak illett volna. Szüleim és nagyapám révén ismertem meg Őt, akik a régi idők „diszkós-mulatós” korszakáról ódákat zengtek.
Tény, hogy eme dalszöveg örökre bevésődött szülővárosom polgárainak szürkeállományába, még akkor is, ha rajta kívül mások és másutt is „mikrofonba mondták”. Ezért választottam az esti körutamról szóló jegyzetemhez, Dunaszerdahely „éjszakai himnuszát”. Ha egy mondattal jellemeznem kéne a három évtizeddel ezelőtti dunaszerdahelyi estéket, éjszakákat vajon mi lenne az? Belecsapok a közepébe, és kimondom, talán:
Akkor a lámpák fényénél sem volt olyan „sötét”, mint napjainkban!
Persze, mit is tudhat egy tizenéves lurkó az éjszakai életről akkoriban, hiszen sötétedés után maximum a szemetet vihette le a gyűjtőbe, szülői felügyelet nélkül. Ha mégis kimerészkedett otthonról, a hagyományos izzók fényei közt sétálva vághatott neki a „meghódítandó” terepnek. Nagy divatja volt a neoncsöveknek, melyek a boltok kirakatait voltak hivatottak megvilágítani. Egy ilyen kiruccanás során a Vámbéry téren éppen a sötétbe burkolódzó templom környéket jártam végig.
Akkoriban nem volt szokás felhívni a figyelmet olyanra, amit a rendszer épp csak megtűrt. A közterek legdivatosabb lámpai javarészt betonból öntött oszlopok tetején „ültek”, és sárgás fényük mellett a Hold úrnak érezhette magát. A ruhaneműket áruló üzletek kirakataiban felöltöztetett életnagyságú bábúk felett mindig akadt egy éppen a „lelkét kilehelni” készülő neoncső, és a szürreális látvány inkább figyelemfelkeltőnek hatott, mint zavarónak.
Másnap már hiába kerestük volna ugyanazt a „hibát”, nem volt szokás elodázni annak orvoslását!
A Kék Duna áruház – reklámoktól mentes – oldalán csak a mozaikszerűen elhelyezett színes téridomok egy csoportja színesítette az éjszakát. Meg persze az áruház tetején lévő égszínkék felirat, ami kis játékra adott lehetőséget. Tudniillik, édesanyámmal mindig előre tippeltünk, éppen melyik betű nem világít majd. Ugye milyen kevés kellett anno egy kis öröm forrásához?! Az égbolt ragyogó csillagai alatt, földhöz ragadva néhol feltűnt egy két vörösen izzó is, mint a kor és a munkásosztály egyik jelképe. A Lenin utcán végig „görbe nyakú acélszörnyekbe” plántált óriásizzók ontották fényüket. Némelyeknek, mint a mesebeli sárkányoknak, egy fej nem is volt elég. Mai szemmel nézve egy pár ilyen retro lámpatest költségéből egy egész utcát kivilágíthatnánk.
Szép minden éjszaka, hogy ha jókedvvel mész haza…
Nos igen, ez a régi nóta valóban tud valamit. Ugorva az időben már a rendszerváltozás után, a fények elhalványultak, majd fokozatosan új technológiák születtek. Emlékszem, amikor a DAC stadionban elkészült a villanyvilágítás ismét „előkerült” a jól ismert dal, hisz’ nagy dolog volt az akkor a Csallóköz szívében. Az első próbák alatt százak lepték el a hófedte Arénát, hogy elsőként „fürödhessenek” meg annak fényében. Mára ez is a múlté…
(Roberto)
Előző részek:
Dunaszerdahely utcáin sétálva 1.
Dunaszerdahely utcáin sétálva 2.
Dunaszerdahely utcáin sétálva 3.: útban a kultúrház felé
Dunaszerdahely utcáin sétálva 4.: amikor a korzón még autók jártak
Dunaszerdahely utcáin sétálva 5.: a templom köré épült tér
Dunaszerdahely utcáin sétálva 6.: északra tartva „szeverre” érketünk
Dunaszerdahely utcáin sétálva 7.: a DAC-stadiontól a „papa kéményéig”
Dunaszerdahely utcáin sétálva 8.: az iskolától a vasútállomáson át
Dunaszerdahely utcáin sétálva 9.: elmegyünk Kukutyinba zabot hegyezni
Dunaszerdahely utcáin sétálva 10.: irány „západ”
Dunaszerdahely utcáin sétálva 12.: az elmúló idő keresztjei
