Fotók: Horen
Néhány héttel ezelőtt éppen a sírás(ó) ötven árnyalatát sűrítettem egy kis aljas nyolcasba, de jelentem, szintet léptünk kommunikáció terén. Záporoznak az üde gondolatok, szakemberekkel próbáljuk lefordítani, a kis torkos azonban időnként még le is torkol!
Hajnali kevés óra néhány perckor tréningre ébredünk. Zajlik a száraz úszás meg a hasizmozás a lepedőn. Időnként világos a motiváció: le akarja előzni a fényt!
Ügyesen csinálja, van, hogy sikerül, mi pedig közben a partvonalról kerepelünk a félhomályban. Aztán a vége az, hogy vagy körbehordozzuk a kis trófeánkat, és horpaszt rá egyet, vagy máshogy ünnepel. Például elkezdi részletezni, milyen viszontagságos körülmények között zajlott a futam. Legalábbis ez az egyik tippünk, mivelhogy még nem sikerült megtanítanunk magyarul.
A másik tippem, hogy Kierkegaardot vallja magáénak, illetve idézi vénülő szüleinek:
A legszívesebben gyermekekkel beszélgetek, tőlük még remélhetem, hogy majd értelmes lények lesznek.
Ez megmagyarázná, miért jönnek ki egymással a pici babák. De nem biztos, hogy így van.
Az viszont valószínű, hogy gondolatot tud olvasni. Mi ugyanis még sohasem beszéltünk neki róla, neki viszont az első önmagában is értelmezhető szava egy – korábban Angliában élt ismerőseink által ajánlott – ínycsiklandó és egyik kedvenc édességünk márkaneve volt: a Gü. Isteni, keressétek! Szóval Rókusunk ínyenc lesz, csodás – nem olyan maradékdaráló konyhamalac, mint az apja.
Doktornőnkkel is szokott egyeztetni a pillanatnyi állapotáról. Udvariasan elbeszélgetnek, Rókus nem túloz, nem kínálja meg a sztorikat, mint a szülei, tárgyilagos, lényegretörő. Előfordul, hogy én máshogy fogalmaznék, de rábízom, hisz én azért mégiscsak töredezetten beszélem az ő nyelvét.
Az oltásoknál azért cseppet megsértődött, de bárhogy is emlegettem két hónappal ezelőtti, még keveset mosolygó, szigorúbb énjének, hogy „ha nem lenne hajad, olyan volnál, mint egy kidobó”, azért ebbe a műfajba nem szokott átmenni.
Mikor izzadva próbáljuk felfogni, miről értekezik, olyankor van, hogy eldörmög egy elnyújtott, panaszos „gccccch” tőmondatot, és ha már tudná, bizonyára a szemét is forgatná és legyintene ránk, de az ilyesmivel még nem hoz zavarba.
Aztán van, hogy kimondottan az én kedvemben próbál járni, és azt mondja: apu. Igaz, hogy ez szintén inkább egy másik panaszosan elnyújtott tőmondat, ami a sóhajnál belélegzett „a”-szerű hangból, valamint a levegő zárt szájból való kitörésekor érkező „p”-ből, illetve a kifújáskor keletkező „f” és „v” közti hangból áll, de én az utóbbi alját lekerekítem, és összeolvasom az egészet, úgy pedig kijön.
És egyébként se lingvisztikázzunk itt, kérem szépen, a friss szülő realitásérzéke tűéles és megkérdőjelezhetetlen!!!
Mondom is mindig Reninek, hogy írja fel, kimondta. Aztán ha majd Rókusunk picit pontosabban fogalmaz, és szofisztikáltabb gondolatokat is le tud fordítani saját nyelvére a magyarról, akkor Vekerdy Tamás nyomán elmagyarázom neki azt is, miért ne legyen olyan kérlelhetetlen, amikor épp nincs a közelben egyikünk vagy akár egyikünk sem.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja – és persze apja is! – legyen neki.
Aztán remélem, azt az első mondatot nem a szó szoros értelmében fogja magáévá tenni, különben hogy a fenébe fogom annyit ölelgetni?!
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?