A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/04. számában.
Fotók: a szerző
Újra hallani a visszhangot a szobában, ahogy az utolsó doboz tetejére húzom ki a celluxot. A szemben lévő falnál immáron nincs bútor, csak egy szétnyitható ruhaszárító. A „vagyonom” zsákokba, dobozokba és táskákba készítve, csendesen várja az elszállítást. A bútoraimat eladtam pár nap alatt.
Egy félig nyitott tetejű dobozkából három cserépben három növényke kukucskál kifelé: az egyikből kidöglött a törperózsám, a másikban ibolya (jelenleg virág nélkül), a harmadikban pedig egy biztatóan zöldellő mandarincsemete, amit a kollégáktól kaptam. Múlt-jelen-jövő asszociációm támad, ami miatt azonnal pironkodni is kezdek, annyira banálisnak hat. Hamarosan úgy csukom be magam után az ajtót, hogy nem térek többé haza ebbe a lakásba.
Úgy döntöttem, hogy elköltözöm Dunaszerdahelyről – a városból, ahol megszülettem, ahol felnőttem, és amelynek szinte minden utcakövét, járdarepedését ismerem. Minden ideköt és mazochista módon mégis arra vágyom, hogy hiányozni tudjon. Azt akarom, hogy aranykeretes helye legyen neki az emlékek polcán. Legyen a fészek, ahová mindig hazatérhetek, amíg kipróbálom magam a nagyvilágban. Ebben a rovatban leginkább azokat a gondolataimat fogalmazom meg, amelyek ennek kapcsán felmerülnek bennem. Az biztos, hogy nagy önismereti lecke lesz, tele válaszutakkal, lehetőségekkel, történetekkel, amiket egy teljesen új környezetben lehet csak megélni, védőhálók nélkül.
2018-ban gyökeresen megváltozott az életem, egyre kevésbé találtam itthon a helyem. Egy csallóközi viszonylatban kifejezetten jó munkahelyem volt, ahonnan az utolsó napon könnyek között búcsúztam (komolyan, én még sose láttam így meghatódni ott senkit).
Csináltam a dolgom, de valami elveszett közben – talán a lelkesedésem, a jövőkép lehetősége. Egy ideje kétségbe ejtően nem változott semmi – akkor kezdtem el máshová vágyni.
A családot a legnehezebb itt hagyni. Anyu úgy ringat a karján, mint baba koromban. Nem leszek a napi életük része, nem megyünk együtt bevásárolni, nem állok meg ebédre vasárnap. Bár a döntésemet hónapokkal ezelőtt meghoztam, a megszokásaimat siratom, meg az embereket, akiknek a közelsége bástyaként védett idáig. Az apróságokat – a DAC-meccsek városszerte morajló zaját, a patonyi kenyeret, az NFG-t. Ugyanakkor tudom, hogyha nem megyek el innen, akkor bezárom magam előtt a változás kapuit.
Elhatároztam, hogy Budapestre költözöm. A város tele van csallóköziekkel, akik odaát próbálnak boldogulni. Nem leszek egyedül, nyugtatom magam, miközben kifelé bambulok az ablakon. A blokkok felett szürke felhők gomolyognak, csendes zápor öntözi néha az ablakpárkányt.
Ilyet például nem is mondhatok majd, hogy blokk. Nem elég szép így. A magyar nyakatekert módon fogalmaz néha. Mióta magyar ügyfélkörrel dolgoztam, egyre inkább éreztem ezt, de a különbségek most egy új szintre látszanak lépni.
Fogalmam sincs, hogy igazából hogy hívnak néhány dolgot és érdekes erre rádöbbenni. Megmosolyognak a „fehér jogurt”, az „örökíró” meg a „szilonharisnya” hallatán, hogy a helyeslésemet „na”-val fejezem ki, ízes vidéki beszédnek titulálják azt a csallóközi „mixet”, ami idáig természetes volt számomra.
Igazi kis nyelvi provincia a miénk, a szlovák, a magyar és a cigány határán. Újabban kétszer is gondolkodom, mielőtt kimondok valamit. Azt hittem, hogy aránylag jól ismerem az anyanyelvem – aztán mikor párbeszédre kerül sor egy „igazi” magyarral, keresem a szavakat, és szégyellős tőmondatokra szorítkozom, hogy kevesebb legyen a hibalehetőség. Parasztnak érzem magam sokszor, de sose felejtek el magamon nevetni a kínlódásaim közben.
Vajon fogok affektálni is idővel? Meddig fogok még átváltani, ha hazalátogatok? Megkapom majd az enyéimtől, hogy „pestieskedek”, ahogy azt Borbély Alexandra színésznő is említette a TedX-es előadásában, a kettős identitás kapcsán?
Hamarosan leadom a lakácskulcsot a bátyámnak, aki a holnapi költözést vezényli le, engem meg vár a 17:14-es komáromi induló. RegioJet, esős vonatozás, nagy tervek és remények. Derengő fények az alagút végén. Március 1., én így szeretlek.
