Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nekünk, szülőknek is csak annyi idő jut a gyermekünkkel, amennyi.
Ahogy az ő gyermekkorából is csak egy jut neki, úgy Anya „kisgyermekes anya” korszakából is ez az egy van.
Nem lehetünk többé kisgyermekes szülők, csakis akkor vagyunk azok, amikor a félszerzeteink még valóban kis gyermekek. Soha többé!
Ez teljesen egyértelmű, tudom. De az aha-élmény mégis ezen gondolatmenet megszületése közben csapott fejbe. Pontosabban akkor, amikor a padlóra helyeztem pehely testem, és szürke felnőttlétem magam mögött hagyva lefeküdtem a szőnyegre garázsosat játszani.
Mikor legyek bolondabb, gyermekibb, felszabadultabb, ha nem most, amikor a kölköm most a legbolondabb, legjátékosabb, legfelszabadultabb? Mikor adjam át magam, és szellemüljek át vele én is gyermekké, ha nem most? Most van ő itt így, ezzel a komisz játékosságával, amikor a falból is kiharapna egy labirintust a dinófogaival, hogy szórakoztasson, amikor a kisvonat sínjeit Amerikáig fektetné, az építőkockákkal pedig egyenesen a Holdra építene csigalépcsőt.
Menjünk együtt át azon a félelmetes labirintuson, száguldjunk Amerikáig a kisvasúttal és a Holdig meg se álljunk, ha már megtaláltuk azt a titkos csigalépcsőt.
Most is, amikor ezt a kis szösszenetet írom, itt zörög, berreg a mozdonyokkal és az építőkockákkal.
Most! Megyek hát én is, nehogy lemaradjak minderről…
