Nyitókép: pixabay
Kedves Zoli bátyám!
Gondolom húsvétkor te wellnesselni nem mentél el, hisz nem vagy az a típus, aki szeretné a bugyborékos meleg vizet. Ha meg bele kell ülni, akkor meg pláne. Tudom, tudom, szerinted a víz nem arra való, hogy üldögéljen benne az emberfia. Hiszen Krisztus urunk is borrá változtatta. Aztán látod, mégis úgy alakult, hogy épp az ő házának oltásánál volt rá a legnagyobb szükség. Láttad a Notre Dame pusztulását, ugye? Nekem összeszorult a szívem, mikor néztem a tévében a lángokat. Aztán másnap megnéztem az első felvételeket a katedrális belsejéből. Az egyik képen a háttérből kiviláglik a főoltár keresztje. Az ateistáknak ez csupán annyit jelent, hogy nem égett le minden, de a hívőknek hangosan kiáltja: „itt vagyok, én vagyok a remény”.
Aztán tudod, mit is hallottam még a hírekben? Hogy megmenekültek a Notre Dame méhei. Quasimodoról ugyan tudtam, hogy a templomban élt, nade, hogy méhek? Azt mondta a rádió, hogy 200 ezer méhecske lakik a sekrestye tetején lévő kaptárakban, és hogy évente 75 kiló mézet termelnek. 75 kilót?! Hát hol tudnak összegyűjteni azok annyi virágport Párizsban? A kis túlélők. A mézet meg a Notre Dame dolgozói vásárolják meg. Az érsek úr biztos mézzel issza a kávéját, csak a Jóisten panaszképp ne vegye. Vagy csurrant belőle egy cseppet a miseborba, ha fanyar lett a chardonnay. Elképzeltem a mi papunkat, mi lenne, ha ő is méhészkedne, miután elimádkozta este a loretói litániát.
Bár a szomszédban Gyedónak voltak méhei. Rá még emlékszel, ugye? Azt nevettem gyerekként, mikor egy öntöző slag segítségével beszippantott egyet, hogy aztán bevigye a szobába, és ott ráeressze a feleségére, Babkára. Azt mondta azért, mert a méhcsípés jó a reumára. A fene se tudja, én azért nem próbálnám ki. Elmentem inkább a derekammal a csontkovácshoz Karcsára. Hatvanhat éves a pasas, de úgy összecsomagolt, mint egy papírzacskót. Úgy ropogtam, mint a száraz ág. Egyszer eljöhetnél velem Te is. Rendberakná a lumbágódat, mielőtt egyet nyekkennél a keze alatt, az biztos. Nem kéne vele járnod a reumatológushoz. Ott amúgy is mindig annyian vannak, hogy abba betegszik bele az ember, míg kivárja a sorát.
Minden öregasszony elpanaszolja a kínját-baját, hol fáj, mikor fáj (és persze mindig van egy másik, akinek jobban fáj), ki műtötte, hány kacsát vitt, melyik orvosnak fizetségül. Kinek a fia-lánya hol tanul, mikor jár haza, meg ilyenek. Legutóbb, mikor ott vártam én is apu receptjére, kiderült, hogy az egyik néninek az unokája valamelyik politikusnak az asszisztense. Azé a képviselői, aki maga is megszavazta, hogy ne lehessen énekelni a himnuszt. Hú, ha hallottad volna, az öregasszony milyen cifra átkokat szórt az unokája főnökére. Mondta is neki, hogy hagyja ott az ilyen embert, amilyen gyorsan csak lehet. Én meg csak annyit mondok: Isten, álld meg a magyart! Meg Téged is, Zoli bátyám!
Ölel unokaöcséd,
Balázs
