Ha egy élvonalbeli futballistával olyan kritikus az ember, ahogy azt olvashatták a Szered–DAC (0:5) mérkőzést követő kommentáromban, vagy később megtekinthették a Szigeti Attila állandó közreműködésével futó SzerdaHelyzet című műsorban, akkor biztos lehet benne, hogy az illető játékos környezetéből érkeznek majd kisebb-nagyobb reakciók.
Az írás megjelenik a Klikkout 2019/5. számában.
Bevallom, ennek ellenére sem számítottam arra, hogy személyesen a kritikám címzettje, Ľubo Michalík jelentkezik majd nálam.
Márpedig ez történt. Az egész kommunikációt követően döntöttem úgy, hogy nyilvánosságra hozom ezt a történetet – természetesen Michalík beleegyezésével. Ha esetleg valaki ebben a cikkben csöpögős, ölelésekkel végződő, idillikus befejezést vár, annak csalódnia kell.
Két ember olyan találkozója volt ez, amely bár korrekt hangulatban, hangos szó és rágalmazás nélkül zajlott, ám néha durva nyíltsággal olyan határvonal mentén, amely mögött ott lapult – minimum – a szócsata fenyegető mivoltja.
Hosszasan gondolkodtam azon, hogyan fogjam meg úgy a cikket, hogy ne váljék belőle bohózat, vagy ne legyen az olvasónak olyan érzése a találkozóról, amely után az abból fakadó örömömben, hogy egy élvonalbeli futballista beszélt hozzám, a saját véleményem mellett, átvitt értelemben szólva – a nevemet is megváltoztatta.
Tehát. A mérkőzés másnapján sms-t kaptam és egy rövid kommunikáció után egyértelművé vált, hogy okosabb lenne személyesen találkozni.
Kávézó a MAX-ban.
Másodikként érkezem. Nem is sejtem, mi vár engem, de feltételezem, hogy Michalík legnagyobb problémája a közte és a DAC-szurkolók közötti feszültség lesz, amely már hosszabb ideje tart, és amely Michalík Kalmár ellen elkövetett támadásában csúcsosodott ki. Mi az említett rossz viszonyt a Legóhoz hasonlóan szedtük darabokra a Klikkoutban, szemben azzal, hogy a szlovák sportújságírók többsége a legnagyobb szarból és problémából is Sacher-tortát modellez.
Michalík érdekesen kezdi a beszélgetést: illedelmesen megkérdezi, hogy futballoztam-e valaha. A további hasonló kérdések megelőzése végett elárulom neki, hogy nagyon gyorsan letettem a legmagasabb szinten való védésről, másrészt azonban több tíz éven keresztül hívogattak azok a DAC-tól, akik nem adták fel, hogy legyek a kapusuk különböző tornákon, ami talán eléggé jó „ajánlólevél”. Gyorsan hozzátettem, hogy
a labdarúgásról szóló írásbeli képességemről maga a futballszövetség is többször megelégedettséggel nyilatkozott már.
Oké, ezt szerettem volna tudni információ gyanánt – mondja kurtán Michalík, majd áttérünk a cikkre. Úgy értelmeztem, ha lefordították neki a cikkemet, akkor valószínűleg úgy, ahogy annak idején Dunaszerdahelyen Marićnak is. Felületesen és a szövegkörnyezetből kiragadva…
Michalíkkal mindent részletesen átvettünk, és megállapíthatom, hogy mindkét oldal érvelése kemény véleménycsereként hatott.
Egyszer azt mondta nekem a feleségem, örülhetek, hogy nem kell saját magammal is egyezkednem, mert a Klember cégben abszolvált, rengeteg ilyen típusú iskolázás után elég komoly idióta lett belőlem. Ezért odafigyeltem arra, hogy ne vegyem el még Michalík életkedvét is az asztalnál a cikkem után.
Volt már néhány beszélgetésem futballistákkal vagy -funkcionáriusokkal. A legszomorúbb a Marić-csal történt beszélgetésem volt, akit annak ellenére is sajnáltam, hogy a dunaszerdahelyi ténykedése kezdetétől talán én voltam a legnagyobb kritikusa.
Kényelmetlenül éreztem magam Tomislav beszélgetés során tanúsított gyenge fellépésétől.
Másrészt pedig ott volt a legendás komédiás duóval, a Tittel-Antal párossal való találkozásom, amely során ők az ötvenes évekbeli kommunista bírósághoz hasonló szerepet játszottak. A gond az volt, hogy ez 2013-ban történt az ÚLK irodájában, továbbá, hogy a nem kevesebb mint kétórás, a két említett kreatúrával szembeni ellenállásom megmutatkozott a vérnyomásom végleges felfordulásában…
A Michalíkkal való találkozás előtt nem akartam Marić-típusú tragédiával tűzdelt, illetve tittel-antali stílusú két végletet látni. Tippem szerint Michalík sem azért jött el a találkozóra, hogy majd mindent megcáfolok, és nem lesz bátorságom megvédeni az állításaimat. Egészen meg is értem őt, Szlovákiában mindennapos a sportújságírók előzetes beszarisága, hiszen
két „sztárújságíró” még a mai napig sem kért bocsánatot a szurkolók átveréséért, amiért akkor is ódákat zengtek a Spartakról, amikor már több tíz, a labdarúgásban jártas ember tudta, hogy az inkriminált mérkőzéseket árgusabb szemmel követik hosszabb ideje a rendőrök, mint a lányaim a Netflix sorozatait.
Vissza a témához, illetve Michalíkhoz. Sok dolgot átvettünk, íme a leglényegesebbek. Nem vagyok olyan újságíró, aki abszolút elfogult a DAC-cal, és csak az ellenfelekre lövöldöz a nyilaival – válaszolom Michalíknak, és beszélek neki az elemzésekről, melyekben nemrég a klubunk számára kedvező, túlzó játékvezetői ítéleteket (például Macík kiállítása) boncoltuk.
Átvesszük a testsúlyát, és azt mondom neki, hogy saját maga miatt is komolyabban kellene vennie ezeket a dolgokat, mert egyszerűen nem mutat jól. Azt mondom neki, hogy a Szered elleni meccsért a DAC játékosai is komoly kritikát kaptak, mert a győzelmünk ellenére ez a találkozó nem volt méltó a rájátszás színvonalához.
Közöltem vele, hogy a Szerednek felkészültebben kellett volna nekivágnia a rájátszás küzdelmeinek, és itt volt egy olyan szakasz, ahol azt vettem észre, hogy jobban bántotta őt a Szerednek szóló kritikám, mint a személyének szóló.
Simán térünk át a Kalmárral való incidenshez.
Michalík nem is titkolja, hogy elszúrta a dolgot, és beismeri, hogy nem kellett volna úgy rátámadnia a játékosunkra,
ám megjegyezte, hogy Kalmár sem egy kisangyal meccs közben. Hm… Ezt nekem mondania sem kell. Zsolt olyan típusú labdarúgó, aki a mérkőzéseken kimondottan kéri a lapokat – ezzel mindannyian tisztában vagyunk.
Következik a DAC szurkolói és a közte felmerülő probléma. Arról beszélek neki, hogy a DAC drukkerei kimondottan nem keresik az ellenfél játékosaival való konfliktust – azokkal pedig tényleg nem, akik valaha a DAC mezét viselték. Példaként szolgálhatnak a múltbeli labdarúgók, akik itt telepedtek le vagy az a hagyomány, ahogy a DAC egykori futballistáit fogadják (azokon kívül, akik az ősi riválisokhoz távoztak, de ez mindenhol így megy a foci világában).
Felajánlom Michalíknak, hogy szerepelhet a műsorban, és nyilvánosan is elmondhatja a véleményét, de elutasítja, mivel szerinte ez túlzottan megrendezett dolognak tűnhet. Hm… talán igaza van.
Jelzem neki, hogy kezdenie kell a konfliktussal valamit, mert akár el is fajulhat, én pedig személy szerint nem vagyok kíváncsi arra, hogyan háborúzik a DAC egykori játékosa a szurkolókkal – főleg úgy, hogy lényegében itt lakik.
Azzal zárom a beszélgetést, hogy remélhetőleg a legapróbb részletekig kiveséztük a véleményeinket, és hogy szívesen látnék sportos küzdelmet és méltóságteljes ellenfelet, továbbá egy olyan Michalíkot, aki 110 százalékosan komolyan veszi a bajnokságot, és mindazt, ami ahhoz tartozik. És természetesen, ami a szurkolókat illeti, azt neki kell oldania. Láttam, hogy bántotta őt ez az állapot. Meg kell találnia a békülés megfelelő formáját és helyét ahhoz, hogy férfias és hiteles lehessen.
Vége. A MAX-ból való távozásomkor semmilyen tanulságot sem vonok le, hiszen a téma túl komoly ahhoz, hogy felületesen bánjak vele. Mindenhez idő kell.