Olyan időket éltünk, amikor már alapiskolás korban belénk nevelték a szocialista társadalom iránti elkötelezettséget. Nem volt választási lehetőségünk, a jó diák előbb szikra, majd pionír kellett, hogy legyen. Az avatási „szertartásra” a pozsonyi Slavínra mentünk busszal. Az egészből arra emlékszem, hogy a hazafelé úton megállunk fagyizni, ez volt kb. a jutalom, hogy kibírtuk a ceremóniát, aminek a lényegére nem igazán találok azóta sem szavakat. Persze jó móka volt, és senkinek nem okozott „maradandó károsodást”.
Hogy mi köze van ennek május elsejéhez? Bár tévhit, hogy a munka ünnepe szocialista találmány lenne, valahogy anno mégis az egypártrendszer felvonulásos puccparádéja volt, ahol a város szervezetein, üzemein túl az iskoláknak is kötelező volt részt venni.
És hogy ne okozzunk lehangoló látványt, egységesen pionír egyenruhában kellett végigmenetelnünk a Lenin utcán. Hogy miből is állt az egyenruha?
A fiúk világoskék, a lányok fehér inget viseltek, nyakukban vörös pionír nyakkendővel. Nadrágnak megtette nyugodjék édesapám kék vasutas uniformisa, lányoknak természetesen szoknya dukált.
Szóval időjárástól függetlenül az az egy szál ing volt rajtunk, ami mondjuk esőben és nem ritkán tíz fokban nem volt túl meleg viselet!
A május elsejei felvonulás olyan esemény volt, amire illett kellőképpen felkészülni. Az üzemekben munkaszüneti napnak számított, de mivel a kb. félórás masírozás, plusz a többórás várakozás egypár embernek inkább csak nyűg volt, ők szívesebben dolgoztak volna. A rendszer pártkatonái viszont komolyra vették a figurát, nem volt sumákolás, mert aki „kilógott a sorból”, azt egykettőre megbélyegezték, mint osztályellenséget. Aki „túlélte” annak járt a „hetes” jutalomsör az üzemben, némi háztáji finomsággal. Tetszenek látni, az idők, és a rendszerek változnak, csak az ivási szokások nem! 🙂
Békegalamb, csőrében olajággal, vörös lobogó, és a „Szovjetunióval az örök időkre…”
Az iskolában napokkal május elseje előtt megkezdődött az osztály díszítése, nagy hangsúlyt fektetve ablakok teleragasztására galambokkal, zászlókkal. Fontos volt a külcsíny, biztos vagyok benne, hogy találtak rá embert, aki leellenőrizte, a galamb tényleg galamb, és nem inkább sasra hasonlít-e?!
Csőrében az olajággal tudat alatt megidéztük Noé szellemét, így csempészve a történetbe egy kis vallásos töltetet. Apropó Munkás Szent József, Jézus nevelőapja, a munkások védőszentje! A táblára forradalmi jelszavak kerültek, a bejárati ajtóra, és a folyosókra pedig szakállas bácsik képei (de nem az ács Szent Józsefé!).
A felvonulást is gyakorolni kellett, már hetekkel előtte kivezényeltek minket a sportpályára…
Ha szerencsénk volt éppen matekórán, dolgozatírás helyett hallgattuk a tanár utasításait: bal-jobb, bal-jobb (mennek a majmok :-), közben pionírdalokat is énekelünk néha. Aki nem figyelt, annak testi fenyítés járt – akkor még legálisan! -, ahogy torna órán is, ha éppen nem hoztál felszerelést magaddal (fehér trikó, vörös nadrág, lányoknak meg kék, amiből kilátszott a … a gatyamadzag, há’ mi más). Testnevelés órán ezidőtájt gumigránátot dobáltunk, de az sosem robbant fel „ellenséges területen”. A sok gyakorlás aztán meghozta gyümölcsét, és mire megvirradt a nagy nap, mindannyian izgatottan vártuk, hogy az iskolából átsétálva mi is részesei lehessünk a kígyózó tömegnek.
Marx, Engels, Lenin és a fene tudja még milyen szakállas bácsik képei a munkásosztály kezében.
A Lenin utca talpig díszben, a villanyoszlopok fellobogózva, és keresztben kihúzott drótkötélen színes kis zászlocskák, pont, mint a tibeti kolostorokban. Minden üzem élén a legfőbb elvtárs, majd annak élmunkásai táblákkal a kezükben. Utánuk az egyszerűbb dolgozói réteg, és ez így ment körbe-körbe, míg ránk nem került a sor. Komenský Utcai Alapiskola – állt a mi táblánkon, mögötte a sok kis diák, és a bal-jobb, bal-jobb. A dísztribünön helyet foglaló városi és járási elit, kiegészülve pár „országos vendégelvtárssal”, jelentette a nap fénypontját. Előttük elvonulva különösképpen jól kellett viselkednünk, mert a „világ proletárjai egyesüljenek” szigorú szlogentől a hidegverejték is kivert néha.
Csakhogy a sportról is essen szó ebben a részben: a DAC labdarúgói ugyanúgy bekapcsolódtak városunk legnagyobb tömegrendezvényébe, mint bármelyik más szervezet. A sárga-kék mez helyett a klub egyenöltönyében köszöntötték a munka ünnepét.
Éljen május elseje! A rendszerváltás után elmaradtak a felvonulások, csak „Szever kettőn” retróznak jókedvűen még páran, május első napján. Ha visszagondolunk a régmúltra, nem is volt annyira szörnyű az egész. Végül is a munka nemesít, ezért azt meg kellett ünnepelni…
(Roberto)
Az eddigi összes rész:
Dunaszerdahely utcáin sétálva