Még akkor is, ha a bevitt gólok aránya már rég meghaladta a zérót. Mert ugye bevittünk mi egyet, kettőt, hármat, négyet is. Annak pedig látszódnia kellene az állásunkon.
De a mi állásunkon főleg a bizonytalanság látszik. Bizonytalan az állásunk. Mert a félelmünk kerekedett felül és nyomott le bennünket mindkét félidőben. Az összes félidőben. Mindkét fél idejében.
Egyértelműen alulmaradunk a kétségekkel, kételyekkel szemben, pedig ők – állítólag – csak a partvonalról figyelnek és szerény szemlélődők csupán. Állítólag. Állítólag!
Akkor mégis mit üvöltöznek?! Jöhetnének már azok a játékvezetők és helyretehetnék a nagyszájúakat végre. Ők nem a játék részei! Nem osztottunk nekik lapot, nemkívánatos személyek, azonnal tűnjenek a francba! Ez már zaklatás! A másik életébe való kéretlen, pofátlan beavatkozás, becsmérlés, érzelmi zsarolás, megszégyenítés! Tűnjetek innen! Vagy legalább halkabban üvöltsetek, finomabban dörömböljetek, hadd halljuk a saját hangunkat, a saját akaratunkat, a saját érzéseinket!
Koncentrálni, mély levegő beszív, kifúj, beszív, majd megint kifúj. Akkor csináljuk! Kiabálom magamban. Még bőven van vissza az utolsó félidőből, van még esély a pontszerzésre és megnyerni ezt a tétmeccset. De legalábbis játékban maradni, arra biztosan.
Mégis miért nem megy? Folyamatosan kikiabálni a játéktérről és veszekedni a bámészkodó visszhangokkal, saját kételyeink és kétségeink manifesztálódott képmásaival, félelmeink és önvédelmi reflexeink megtestesüléseivel, közben pedig még az eredményre is összpontosítani, a mérkőzésre koncentrálni és a maximumot hozni? Lehetséges ez?
Talán a legfontosabb: mindeközben nem kétségbe esni. Nem arra gondolni, hogy megint veszíteni fogok, mert egy másik, egy harmadik lesz majd a jobb. Nem attól rettegni, hogy lassan lejár az idő, indul a visszaszámlálás, én pedig már annyira a padlón vagyok, hogy ha most boxon lennénk, akkor máris rám számolnának.
Három másodperc, kettő, egy. Lefújták a meccset. Vége. Legalábbis ennek. Én pedig csak ülök és a kispadról figyelem, ahogy a többiek az öltöző irányába veszik az irányt. Milyen szenvtelenek. Inkább maradok és itt helyben megvárom a következő ellenfelet, a következő harcot, összecsapást, párviadalt, amit a sorsolás nekem dobott. Jöhet is! Én már itt vagyok.