A cikk megjelent a Klikk Out 2019/05. számában.
Fotók: Molnár Artúr
Ismeritek ezt a viccet? Egyszer egy szegény ember elment horgászni. Egész nap a parton tűz reá a nap, egy bokornyi árnyék sem vetődik rá. Mivel odahaza a lurkók már két napja nem ettek rendesen, elhatározta, hogy csak akkor tér haza, ha legalább egy méretes halat is sikerül kifognia. Már jócskán délutánt mutatott a napjárás, mikor megmozdult a víz színén a kapásjelző dugó, és a vízszint alá bukott. Mit ad isten, a szegény ember kifog egy tíz és fél centis aranyhalat. – Hé, te paraszt! Ha visszadobsz, teljesítem három kívánságodat, legyen az bármi is… A szegény ember dühösen lerántja a halat a pecáról, földhöz vágja, bakancsával a földbe tapossa, ugrál rajta egy sort, végül a botjával félbehasítja, majd a vérvörös – dühtől gőzölgő fejéből így szól: Az anyád a paraszt, az! Te anyaszomorító! Majd felhúzta az új csalit, és visszadobta a pecáját… 😀
Kérem szépen, nekem is hasonlóképpen gőzölni kezdett a fejem, mikor megtudtam, hogy Székesfehérváron a Halünnep nevű rendezvény keretén belül szervezett főzőversenyen több mint 80 csapat vesz részt. A versenyen kizárólag szabad tűzön készíthettük az ételeket, és azon belül is két, halászlé és egyéb halétel kategóriába jelentkezhettek a résztvevők. Maga a verseny reggel kilenc órától kezdődött, előtte regisztráció, majd a portánk kialakítása. Miután megkaptuk a tűzifát, majd csapatonként a két darab élő pontyot, melyeket azonnal elkezdtünk tisztítani, nekiláttunk a tűzgyújtásnak.
Nincs bográcsozás tűz nélkül, ezt minden bográcsozó tudja, és valószínűleg azt is, hogy ez esetben nem egy gáz- vagy villanykályha gombjával állítjuk megfelelő mértékűre a lángot, hanem gondos odafigyeléssel és kellő tapasztalattal tápláljuk fával a tüzet, hogy az étel le se égjen, és mégis időre elkészüljön. Voltatok már olyan helyszínen, ahol több mint 80 bográcstűzhely füstölög? Páratlan látvány, ám miután a füst már könnyesre csípte a szemedet, és nem tudod, mivel vigasztald magadat, csapattársaidat, szomszédaidat, akkor jön az első pálinka… 🙂
A palotavárosi tavak körül lassan, de biztosan elkezdtek szállni az ínycsiklandozó illatok, amelyek mintha csaliként vonzották volna a rendezvényre kilátogató vendégsereget. Délre, mikor már a déli harangszó sem veri el bendőd korgását, épp elkészült a város halászleve, egy több mint 1200 adagos óriás bográcsban, ám ennek ellenére pillanatokon belül hűlt helye maradt.
Jómagam egy vérbeli magyar hagyományos étel elkészítése mellett döntöttem, amelyet megspékeltem még egy kis „tót” ízvilággal. Így született meg a fejemben a harcsapaprikás, amelyet juhtúrós sztrapacskával tálaltam, apróra vágott szalonnapörccel, metélőhagymával, tejföllel, kaporral és gránátalmával izmosítottam.
A végeredmény szerintem remekre sikeredett, és már csak abban bíztam, hogy az étel elnyeri a zsűri tetszését is, hiszen harcsapaprikásból az elmondásuk alapján is több mint negyven készült…
A zsűrizés folyamata nem volt a legkorrektebb! Tudni kell, hogy mivel halból készültek a fogások, az elkészítés után nagyon rövid ideig tartják meg az ételek azt a minőséget, amivel tálalhatóak. A zsűri tagjai fél kettőre ígérték a degusztálást, így 15 perccel hamarabb készítettem és tálaltam az ételt. A „Döbrögi nagyurak” nagyon hosszas várakozás után, több mint másfél órás késéssel vergődtek az asztalunkhoz, mikor véleményem szerint az étel már nem adhatta át azt a kulináris élvezetet, amelyet teljesen friss állapotban okozott volna. Persze ha egy konyhában lettünk volna, megoldom a helyzetet, ám mivel szabad tűzön, bográcsban dolgoztunk, így ez egy nagyon nehéz feladat.
Pamminger Ede – ízmester, Grenyovszky Károly – nagyköveti séf, Boda János – címzetes gasztronómus és Barczi Péter – a The Selection Bistro Budapest séfje alkotta a zsűrit, akiknek ki is nyilvánítottam a véleményemet a késésükkel kapcsolatban. Ennek ellenére nagyon örülök annak, hogy az első részvételem alkalmával a zsűri a negyedik helyezéssel jutalmazta az általam készített harcsapaprikást. Magyarországon, 81 résztvevő csapatból, több mint 40 harcsapaprikásból – úgy gondolom – részemről ez egy kimagasló teljesítmény és eredmény!
Mint mindig, most is szórakozni mentem, újat látni, kapcsolatokat teremteni, barátságokat kötni, egy jót bográcsozni és mindenképp tapasztalatot szerezni! Nemeshódosról és a Betyártanyáról megint sok ezer ember szerzett tudomást Székesfehérváron, aminek én nagyon örülök.
Nekem csak egy kívánságom lenne, hogy ha kifognám az aranyhalat:
Nem kérnék semmit, de ne is vesszen körülöttem senki és semmi… 🙂
Csak ennyit kérnék!
