Dunaszerdahely utcáin sétálva 15.: félúton a Félúton, meg a Zimmer Feri

(Szülővárosom megelevenedő történelmi emlékei)

Dunaszerdahelynek hívják a várost, pedig a nagy folyam nem érinti még a határát sem. Vizeit korábban lecsapolták vagy feltöltötték, csak a Félúton maradt meg két tava, amiből csupán az egyiket hívják „félútinak”. Ezzel a kissé fárasztó szójátékkal indítanám útjára következő sétánkat, melynek helyszíne ezúttal a Bősi út környéke lesz. Napjainkban meg kell másznunk hozzá a nagy felüljárót, amit anno hiába keresnénk ott, ellenben egy mechanikus sorompóval ellátott vasúti átjárót annál inkább.

Apám – aki hozzám hasonlóan „bakter” is volt – mesélte, hogy az állomás egyes számú bakterházából drótkötélen irányították az átjáró sorompóit, ha jött a vasparipa. Mert ahogy a nóta mondja: „a vonat nem vár”! Aztán a bősi vízi erőmű irányába megnövekedett forgalom miatt eleink kigondolták, ide bizony egy felüljárót építenek, a folyamatosabb, na meg a biztonságosabb közlekedés miatt. Így lett az egykori kálváriadomb tőszomszédságában egy másik magaslat, immár keresztek nélkül.

Két városrészt választ el itt az út, „Zöldfasort” és Kistejedet.

Bár az előbbinek csak az egyik utcáját hívják Zöldfa utcának, talán nincs is olyan szerdahelyi, aki ne így ismerné az egész területet: Zöldfasor. Gyerekkoromban igazi útvesztőnek tűnt, középen a játszótérrel, amit azóta beépítettek családi házakkal.

A Bősi út nyomvonalának kialakításánál pár épülete eltűnt a föld színéről, de olyan is akadt, amit egyszerűen „félbevágtak”. Az út túloldalán, vagyis a jobb oldalon Kistejed, amolyan falu a városban. A fürdő közelsége mindig meghatározó tényezője volt, ennek ellenére alig változott valamit az idők során. Ahogy legutóbbi ottjártamkor megfigyeltem csupán Zimmer Feri nevű lakosból lett egyre több. 🙂

Két sínpár állja utunkat, a második alig pár éves, és Bősre vezet.

A Zöldfasor mögötti kiskertek elejéből csentek el pár métert vasúti pályája fektetésénél, mely pár száz méteren a komáromi vonallal párhuzamosan fut (de ma már nem Bősig). Átkelve rajta már látni lehetett a város végét, viszont mára ez a kép is mást mutat. Egy útkereszteződés következik, balra az Építők útja, végén az Agrofrigorral, és annak jellegzetes irodaépületével, jobbra pedig a mai Fürdő utca.

Fotók: Majda Dusán (Karaffa Attila képarchívuma)

 

Ebben az útkereszteződésben áll egy képfülke, amiről már egy korábbi részben szót ejtettem. Tovább haladva, az út jobb oldalán fenyőfák, mögötte a termálfürdő területe, balon pedig szántóföldek (mára ez a rész is beépült – Petőfi Sándor utca).

A Dunaszerdahelyi Termálfürdő messzi földön híres gyógyvize.

Addig fúrtak, míg rá nem találtak a kincsre, ami bár nem arany, de a nyári felüdülésben minimum aranyat ér. A nyolcvanas évek elején a hatalmas fúrótornyokat nyolcadik emeleti lakásunkból is látni lehetett, de később közelről is szemügyre vettem őket. Ekkor már működött a termálfürdő, majd az alapiskola ötödik osztályából ide vittek ki úszótanfolyamra bennünket. Bejárata abban az időben a Bősi út felől volt, szemben a Félúti tóval. Hosszú sétányon át vezetett az út a fürdő tava mellett a medencékhez. A tó közepéből egy dombos félsziget emelkedett ki, amit minden suhancnak illett megmászni.

Miért lett félúti a Félúti?

Fotó: Németh Sándor

 

Erre a kérdésre ezidáig nem találtam választ, de gyanítom, hogy „Ollétejed felé félúton” lehet a megoldás. Sosem voltam nagy pecás – a halat is csak konzervben szeretem –, ezért nem írhatom meg, mekkora volt a legnagyobb fogásom. A tó mellé főleg kalandozni jártunk, fürödni, vagy csak „lábat áztatni”. Kihívás volt körbesétálni is, amíg el nem kezdtek építkezni a végében. Tudomásom szerint pionírtábornak készült az épület, amit végül nem fejeztek be, és azóta is csúfítja a környéket…

(Roberto)

 

Előző részek:
Dunaszerdahely utcáin sétálva

 

 

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább