Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/05. számában.
E sorok írásakor még tart az iskolai beiratkozások ideje. A szülők mérlegelnek, érveket és ellenérveket keresnek, majd döntenek, hiszen a felelősség nem kicsi, a gyermek élete nagy részét pedagógiai intézményben tölti, formálódik, tanul. Ennek kapcsán kérdeztem Bíró Huszár Ágnest, aki édesanya és pedagógus is egyben, így a helyzet mindkét oldalát jól ismeri. Ági mindemellett Ügyes vagy! címmel fejlesztő foglalkozásokat tart, melyre a gyerekek örömmel és lelkesedéssel járnak.
Az Ügyes vagy! foglalkozásokat már évekkel ezelőtt elképzeltem, motoszkált bennem a gondolat, hogy teremtenék egy közeget, ahol az óvodás és kisiskolás gyerekek játszva fejlődnek. Az eddigi szervezői és pedagógiai tapasztalataim és az Itsipitsi Varázsműhely tulajdonosával folytatott beszélgetés vitt el addig a pontig, hogy ezt az elképzelést meg is valósítottam.
Pedagógusként és szülőként is látom, hogy a gyerekek lételeme a játék. Egész nap egy adott rendszerben, adott szabályok mentén kell megfelelniük, ezért kevés lehetőségük van szabadon, kreatívan játszani. A pedagógusok szigort tartanak, hiszen tanításkor egy meghatározott célt kell elérniük, a szülő pedig esetleg fáradt vagy tanácstalan, hogy mit, hogyan játsszon a gyerekkel. A foglalkozások alkalmával megpróbálok pozitív, nyitott közeget teremteni, hogy minden gyerek bekapcsolódhasson a játékba, élvezze az együtt eltöltött időt, és közben fejlődjenek a részképességei.
Énekes, mozgásos, ügyességi játékokat játszunk, tornáztatjuk az agyunkat, az ujjainkat, a kezünket pedig kézműves foglalkozással ügyesítjük. A foglalkozás irányított, vannak szabályok, de rugalmasan reagálok a gyerekek kéréseire, jelzéseire. Szabadon eldönthetik, hogy a kézműveskedés során milyen eszközöket használnak, illetve ha szabad a technika, akkor bármit alkothatnak, közben megbeszéljük, hogy mi készült és miért.
Követsz a foglalkozások során valamiféle pedagógiai irányzatot?
A mozgást, a kognitív képességek és a részképességek fejlődését támogató elemeket viszek be a foglalkozásokba. Konkrét pedagógiai irányzatot nem követek, eddigi tapasztalataimat, elméleti tudásomat próbálom felhasználni. Gyógypedagógiát is tanultam, jelenleg napközis tanító néniként dolgozom, támogató kollégáim vannak, akiktől sokat ellesek, szakkönyveket olvasok, a világhálón nézegetem az ötleteket, figyelem a saját fiam „működését”, néha kacifántos szülői és tanítói feladatokat oldok meg – ez mind segítség a foglalkozások megtervezéséhez, kivitelezéséhez. Számomra mindig nehéz volt az elmélet átültetése a gyakorlatba, ezért nagy feladat nekem, hogy a pedagógiai munkám során az élet sűrűjével találkozom.
Ha kisgyerekekkel dolgozol, a rohanó jövővel szembesülsz, ezt a gyors tempót le kell lassítanod, amennyire lehet, mert az idegrendszer és a képességek fejlődése nem tudja követni a világ tempóját. Igenis fontos megmutatni a gyerekeknek, hogy a beszélgetés, az éneklés, a körjátékok, a nyírás, ragasztás, színezés, gyurmázás lehet ugyanolyan érdekes, mint a legmodernebb telefon.
Szerintem nem szabad a gyerekeknek sok időt tölteniük a virtuális valóságban, mert akkor nem veszik észre és nem tanulják meg értékelni a megfogható, igazán átélhető közeg eseményeit. A foglalkozások során hagyományos technikákat és játékokat alkalmazok, amelyek kellenek ahhoz, hogy a gyerek az iskolában problémák nélkül tanuljon meg írni, olvasni, számolni, hogy a lehető legkevesebb kudarc érje abból kifolyólag, hogy a részképességei nem ütik meg az elvárt szintet.
Ha már említetted az iskolában megélt kudarcot, mint gyakorló édesanya, pedagógus, hogyan látod az iskolarendszerünket?
Szülőként és pedagógusként én mindig az adott gyereket látom. Sőt, próbálok holisztikusan nézni a rá, próbálom felismerni, hogy mit hoz otthonról, milyen mintákat kap a családjában, mik a pozitív és negatív tulajdonságai, mi mivel függhet össze a viselkedésében. Azt sem felejtem el, hogy az adott pillanatban nem egy „kész” embert érzékelek, hanem egy fejlődő gyereket, akivel nekem éppen valamilyen dolgom van. A nevelés folytonos küzdelem és munka, és nemcsak a nevelő benne a tényező, hanem a nevelt is.
Ketten kell, hogy járjanak azon az úton, amin végighaladva mindkét személyiség fejlődhet. Ez akkor történik meg, ha a nevelt időben megkapja a megfelelő impulzusokat, iránymutatást, a nevelő pedig ésszerűen, rugalmasan, erős határokat, szabályokat megtartva, a neveltre pozitívan reagálva vezeti őt. Idealizált kép, igen, tudom, de lehet rá törekedni.
Az iskolarendszer „csak” az egyik tényezője annak, hogy a gyerek mivé lesz felnőtt korára. A nevelésben a legfontosabb hatás a családtagok felől jön. Egy pedagógus is tud hatni a gyerekre, de az érzelmi kötődése nem olyan mély, mint a szülőé.
De az iskolarendszerre kérdeztél rá. Szerintem az alapiskolák és középiskolák túlságosan merev szabályokkal működnek, ami a tanulást illeti. Nem a nevelői, hanem a tanítói-tanulói munkára gondolok.
Gyakran az iskolában a pedagógus nem tud elszakadni a frontális oktatás módszerétől, a „mondom, ti leírjátok, és egyedül megtanuljátok otthon, mert ez a kötelességetek” szemlélet nem jó. A pedagógus hiábavalónak érzi a küszködést, a gyerek butának érzi magát, mert nem tudja visszamondani a lediktált szöveget, a nagy része elszáll az emlékezetéből pár nap alatt, hiszen csak egy érzékszerve, a füle volt bekapcsolva a tanulási folyamatba.
Esetleg a szeme, ha pár képet is mutat a pedagógus. Figyeljük meg, hogy mit csinálnak a kicsik vagy az ovisok. Mindent megtapogatnak, kézbe vesznek, arrébb raknak, esetleg megnyalnak, megszagolnak. A tapasztalás egyrészt mozgással van egybekötve, másrészt sok érzékszerv bekapcsol. Az idegrendszer a mozgáson keresztül fejlődik, ezt még a középiskolában sem kellene elfelejteni. Ha belegondolok, hogy mire emlékszem az alapiskola felső évfolyamából? A kiskertre, ahova virágokat ültettünk, a munkára nevelés órára, amikor kulcstartót készítettünk vagy varrtunk, és emlékszem pár kémiai kísérletre. Az iskolarendszernek arra kellene törekednie, hogy minél több használható tudást adjon a gyerekeknek, amit képesek elméletben elraktározni, és elővenni, ha szükségük van rá.
Milyen lenne egy mindenki számára ideális iskolarendszer?
Az ideális iskolarendszer életszagú lenne. Ahol a frontális oktatás és a papír-ceruza módszer, illetve a székhez szögező technikai eszközök a tanítás és tanulás kis részét tennék ki. A gyerekek főleg élményalapúan tanulnának, a pedagógus és a tanuló is kimozdulna az osztálytermekből, és a legtöbb tanulási folyamat ilyen lenne: tervezés, megbeszélés, ismeretek gyűjtése – cselekvés (ezen lenne a legnagyobb hangsúly) – tanulságok levonása, tapasztalatok megbeszélése és elméleti rögzítése.
Szerencsére az élmény- és cselekvésalapú tanítás a mai rendszerben is felbukkan, nevelési tantárgyak óráin, a délutáni iskolai klubban, a természetiskolában, az iskolai kirándulások alkalmával. Ehhez nem kell más, csak egy kreatív, önazonos, lelkes pedagógus, akit az igazgató és a fenntartó anyagilag és erkölcsileg támogat, akit a gyerekek kedvelnek, aki a szülőkkel is megtalálja a hangot, aki rugalmas, mégis határozott, aki művelt és tanulásra nyitott, aki elfogadó és támogató. Ez lenne az ideális helyzet.
Ági, milyen most pedagógusnak lenni?
A mai pedagógusok embert próbáló feladatok elé vannak állítva. Túl sok az adminisztrációs feladat, túl kevés az anyagi megbecsülés, túlságosan akaratosak a gyerekek, túl lazák a szülők, túl sok a speciális igényű gyerek (diagnózissal vagy anélkül), és folytathatnám. A pedagógus egy idő után úgy érzi, mintha az árral szemben tempózna, és idő előtt kimerül. Vagy már az elején elmenekül. Aki marad, azt nagyon kell tisztelni és becsülni, mert neki akkora a lelkesedése és tenni akarása, mint a Himalája. A tiszteletnek és megbecsülésnek sokszor kellene érkeznie a szülők és gyerekek irányából. Természetesen nem a tárgyi ajándékokra gondolok, hanem a támogató, elfogadó kommunikációra, nyitott szülői jelzésekre és a gyerekek szeretetére. Egy „köszönöm”, „beszéljük meg” vagy „miben segíthetek” aranyat ér a tanítói szakmában, és mindig lendületet ad a másnapi tanórákhoz.
