Fotók: Horen
Megvan az a mém, ahol Dwayne Johnson a sofőrülésről beszél hátra egy kisbabának, a kicsi pedig rémült arcot vágva korrigál egy-egy rossz válasz után? (Pl. ez) Na, mi Renivel vagyunk a kisbaba, Rokink meg a Dwayne Johnson. The Roki.
Négy és fél hónap alatt rájöttünk, hogy az életünk a kicsivel egy sitcom (persze ilyenkor a belső énem azt kiabálná, hogy trash horror, de őt most lehalkítom). Számos olyan szituációba keveredtünk már, amely egy-két gyengébb komédiát elvinne a hátán, az ezek során született vaskos megállapításaink meg egy szolidabb, elcsépelt életmódkötetet.
Roki születése az időszámításunk kezdete, és akadnak olyan saját kijelentéseink vagy épp másoké, amelyek azóta teljesen új értelmet nyertek. Most ezekből szemezgettem!
Aha. Amikor jól felkészülünk arra, hogy bömbölni fog, és előre fizetünk a kedvenc kávézónkban, majd elviteles pohárral ülünk a teraszán, akkor igen. Amikor viszont az eseményre készülünk rá jól, mint pl. a csilizközi piacra, akkor oda épphogy csak beugrunk.
Egy klasszikus. Ez nem a mi utolsó mondatunk, hanem a Tietek! A szomszéd kölyke mindig csöndes. Amikor látod.
A fenti mondat a mi verziónkban. Köszönjük ezt a hetet, bravó, akkor ezzel most vége is. Szemétség, hogy ez fordítva nem működik, mikor azt mondom, hogy már egy hete bőg.
Egy másik klasszikus. Most akarsz valamit kínodban felfedezni?! Jó’van akkor. Meg fogsz bukni.
Nem sül meg, odaég. Semmit se tegyél fel sülni, főni, forralni, ha rád van bízva a pici. Csak macera, utána takaríthatsz. Mivel viszont akkor sem tudsz semmivel elkészülni, ha épp nem a te karodban van, ebbe a pocsolyába néhányszor bele fogsz lépni. 🙂
Amikor valamelyikőtöknek ezt mondom, azonnal írja meg sms-ben és messengeren is, amit szeretett volna! Többször! Mert ha személyesen/telefonon kapom az infót, túl illedelmes vagyok, és kicsúszik a számon ilyen csacsiság!
Ha hosszabb útra indulunk (hosszabb út = a városon kívül), kell az a rohadt dudli. Ha késésben vagy, akkor is visszafordulsz érte, ha meg már csak ott jut eszedbe, akkor hívd a 112-t!
Ez már a pici előtt is utolsó mondat volt. Amikor még eggyel kevesebbet mutat az óra, akkor azt úgy kell érteni, hogy az a percmutató. Nincs az a hátra lévő idő, amit Roki nem tud megsemmisíteni!
Két pillanat létezik, amikor esélye van telibe pisilni a ruháját. Az egyik, amikor nyúlok a törlőkendőért, a másik pedig, amikor a tisztára cserélem a teli pelust a popsija alatt. Két pillanat.
Nem is részletezem.
Rokink viszont egy-egy pusztító helyzetet mindig ügyesen megold a végén. Turbó üzemmódban tépetünk a szobába, mikor félóra után nyögdécselve felkel, ő pedig tele szájjal pofonmosolyog. „Apuci hízó mája vagyok” – gondolhatja, mielőtt karra kerül, és megcsípi a nyakamat. „Kocsis, indulhatunk.”
És akkor nekivágunk annak a felfedezőútnak a lakásba, amelyet már ugyan ezerszer végigjártunk, de még mindig mindent olyan stresszt olvasztóan tündöklő tekintettel értelmez, hogy attól resetel a memória, és a fenti mondatok csak egy előző élet halvány mementóinak tűnnek.
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
