Egy kis előjáték, mielőtt rátérnék a cikk fő témájára. Nem én vagyok az egyetlen a környékünkön, aki elmondhatja magáról, hogy időtlen idők óta ismeri Árpi bácsit. Megállapíthatom, hogy a vele való ismeretségem bizony elővarázsolt néhány olyat pillanatot és szituációt, amelyet nyugodtan nevezhetek hevesnek vagy forrongónak…
Az írás megjelent a Klikkout 2019/5. számában.
Fotók: Jojo Samek
Grafika: Gocoň Laci
A legbrutálisabb talán az alábbi kettő volt:
Én megrögzött antikommunista vagyok, és ahogy az ismert, Árpi tagja volt a pártnak, ám ami tiszteletreméltó benne, hogy nem váltott oldalt, és nem lett belőle „komulík” (katolikussá átvedlett kommunista – ez a terminus technicus František Mikloškótól származik), lényegében elismerte a rendszer történelmi vereségét, ha hívhatom ilyen „sprosťákul” a bársonyos forradalmat…
Azonban kettőnk véleményének effajta ütköztetése sohasem gátolt abban, hogy jóban legyek Árpival. Ám a kölcsönös tisztelet ellenére is akadtak olyan helyzetek, amikor elpattant ama bizonyos megfeszített húr…
Mennydörgések és villámok először
A Turul Bárban történt, ahol Milan Vrábeľ társaságában kávéztam, és Árpi bácsi odaült hozzánk. Már nem is tudom, hogyan, de valahogy a kommunizmus-demokrácia témájához sodródtunk.
Milan nem igazán jutott szóhoz, mert félórányi beszélgetés után Árpi és én annyira felhúztuk magunkat, hogy szikrák repkedtek, tűz lobogott, kén sziszegett, mennydörgések és villámok cikáztak, pattantak az idegek, csak úgy habzottak a szájak, és a szemekben megjelenő vér jellegzetesebb volt, mint a Szovjetunió zászlóján a piros szín.
Nagyjából egy órát üvöltöztünk egymással, míg szó szerint ki nem fogytunk a szuszból, ezért be kellett fejeznünk a diskurzust.
A kézzel tapintható csendet megtörve mérgesen megkérdeztem, hogy Milan vagy Árpi nem szeretne-e Horalkyt kofolával. Milan csendben, Árpi pedig mérgesen válaszolta, hogy… nem is emlékszem, mit… A késhegyre menő brutális veszekedés gyorsan befejeződött, mi pedig a DAC témájával folytattuk…
Mennydörgések és villámok másodszor
Ahogyan az ismert tény, Árpi öregfiúknak szervez mérkőzéseket, főleg a DAC öregfiúinak. Amikor ebből a csapatból visszavonult a kapuslegenda Majthényi Lóránt, az egyik ismerősöm megszólított, hogy nem mennék-e el nekik védeni a csarnokbeli találkozókon. Nagy megtiszteltetés, értékeltem, ám abban az időszakban hihetetlenül leterhelt voltam, megfáradva Antaléktól, és főleg kevés időt töltöttem a családommal. Ezért úgy egyeztem meg velük, hogy csak akkor vállalom, ha egészen biztosan védeni fogok, hiszen nem akartam a kispadon való ücsörgésre áldozni a családdal eltölthető időt.
Működött is a dolog, de egyszer beütött a mennykő. Épp öltözni kezdtem a sportcsarnok öltözőjében, amikor egy másik játékos is kapusmezt kezdett magára ölteni. Egészen megörültem ennek, hiszen tényleg fáradt voltam, így szóltam az illetőnek, hogy nem fogok védeni. Civilben leültem a kispadra, és a fáradtságtól majdnem el is aludtam.
A második mérkőzés azonban a kapusunk sérülésével indult (aki egyébként nem volt igazából kapus), így természetesen minden szem rám szegeződött, hogy átöltözöm-e. No, én negyven felett bemelegítés híján járni sem tudok, nemhogy védeni… Azt mondtam, hogy egy mezőnyjátékos gond nélkül beállhat a kapuba. Árpi azonban nem tudott az ismerősömmel kötött megállapodásomról, és természetesen azzal sem volt tisztában, hogy nem vagyok az a fajta hálóőr, aki bemelegítés nélkül be tud ugrani a meccsbe. Árpi a sportcsarnok lelátójáról öblös hanggal rám kiáltott, hogy menjek átöltözni. Megtagadtam a kérését.
Árpi felrobbant, és olyan letolást kaptam, amilyet még életemben nem, és már valószínűleg nem is fogok. Úgy záporoztak lefelé a mondatok a lelátóról, mint a Niagara-vízesés.
A mai napig előttem van a tekintete, a lángoló szemei, amelyekkel oda-vissza felnyársolt…
Lángoló szemek
A Mondok nektek valamit videóműsor felvételekor visszaemlékeztem erre. Több témát, illetve kérdést is előkészítettem, de az utolsó pillanatig határozatlan voltam, hogy melyiket is teszem fel neki. Abban a pillanatban döntöttem, amikor Bartalos Gyula kameraman megkérdezte, hogy a székre ülök-e. Nemmel válaszoltam, a két kamera közé állok, hogy Árpi egyenesen a szemembe nézhessen. Valahogy éreztem, hogy a himnuszok témája face to face tekintetet igényel majd…
Így is volt… Csapó. Felteszem a kérdést. Árpi lassacskán kezdi a választ. Látom rajta, hogy megy fel a vérnyomása és a pulzusa, a szavai hovatovább, egyre inkább keményebbek. Belenézek a szemébe, és látom, ahogyan lángol. Oheň, oheň a budeš cítiť oheň, a jé jé jé! – énekelte valamikor a Lucie nevű együttes. Árpi egyenesen a szemembe néz, én pedig hirtelen úgy érzem magam, mint minden rossz és frusztráció megtestesülése, amit ez az ostoba ügy gerjesztett.
Árpi tekintete azt üzeni: bűnös vagy, te vagy az, aki magába szívott minden rosszat, te vagy, akinek el kell nyelnie a haragomat, ezért folyamatosan nézz a lángoló szemembe!
Vége. Csend a stúdióban. Árpi beszéde visszahangzik a fülemben: tökéletes volt, tömör, és ha hozzáadnánk, illetve elvennénk akár csak egy kis darabot is, akkor annak már nem lenne olyan elemi ereje…
A videó nyilvánosságra hozatalát követő válaszok hihetetlenek… A reakciók ugyanolyanok, mint az én első érzésem: csodálat és olyan érzés, mintha átment volna rajtam egy közülünk való, egyenes és megalkuvást nem tűrő ember beszédével megtöltött gőzmozdony…
Mindent meg lehet ésszerű keretek között magyarázni. Árpi lángoló tekintete a kivétel. Igen, vannak dolgok ég és föld között…
