A szabad asszociáció kifejezése Sigmund Freudig nyúlik vissza, amikor is analízise során új módszereket keresett és olyan témákat boncolgatott, mint a gyerekkori emlékek és az álmok. Észrevette, hogy a szabad asszociáció során előforduló témák hasonló módon ismétlődnek, így sokat elárulnak az egyénről. Lényege, hogy a páciens mindent kimondjon, ami akkor épp az eszébe jut.
El is érkeztünk hát ennek hétköznapi megvalósulásához és hogy mindez hogy mutatkozhat meg a gyakorlatban.
Nálam például nagyon egyszerű a helyzet. Ha zavarban vagy stresszhelyzetben vagyok, be nem áll a szám, folyamatosan beszélnem kell. Ilyenkor azt gondolom magamról, hogy most milyen aranyos/kedves/cuki/égő/béna/vérciki lehetek, de persze durván pánikolok közben, és irtóra kétségbe vagyok esve, hogy a fenébe is, miért is nem bírom már abbahagyni, csak darálom és darálom a szöveget, valaki tuti, mindjárt itt terem és nyomban lecsap.
Az emberek aztán többnyire kétféleképpen reagálnak erre: vagy egy duzzogó örihari, vagy egy újabb öribari áll előttem.
Úgy néz ki, hogy függő vagyok a dolgok azonnali helybeni visszacsatolásától. Mert nekem is valahogy reflexből azonnal vissza, ide-oda kell csatolgatni a gondolataimat. Helyben és egyből asszociálni. Így kedvenceim az ösztönös freudi elszólások, melyek, ha másnál is előfordulnak, mindig nagyokat derülök.
Nem azon, amit mondtak, persze, hiszen ezek valóban mély lelki titkokról, dinamikákról árulkodnak, hanem azon, hogy ez mennyire működik.
