A cikk megjelent a Klikk Out 2019/05. számában. Szerző: Mészáros Krisztina / Fotó: Elements.envato
Húsvét után járunk, az újjászületés misztériuma után kullogunk. Keresem a környezetemben és önmagamban is a változót, az újat, a frisset, és ezzel együtt a megszokott jót, kényelmeset, biztonságosan változatlant. Keresem az emberekben is, főleg a nőkben, az anyákban. Hallgatom őket a bolti sorok közt cikázva, friss retket keresgélve, a jó minőségű házi kenyerekről diskurálva. Néha csak nézem a gesztusaikat, az arcukat, a kézmozdulataikat. Mennyi szomorúság, mennyi felesleges győzködés arról, hogy jól vannak! De elég csak mélyen a szemükbe nézni és máris elered a könnyük! Elég csak valóban érdeklődve megkérdezni, hogy vannak, és máris vulkáni lávaként tör elő belőlük az álcázás hiábavalósága. Rengeteg nő (igen, most csak a nőkről szólok, de ide írhatnám, hogy ember, mert a férfiakra is jellemző ugyanez) magányos a párkapcsolatában, a kapcsolataiban.
Nelli csinos, művelt, kétgyermekes anyuka. A munkahelyén elismerik, a családja alárendeli magát a női erőinek, irányít, mozgat, szervez és rendez, látszólag gyönyörű életet él. Nellit a környezete elismeri. Nagy baráti társaságuk gyakran összejár, ahol kitűnik a rátermettségével, humorával. A férje gyakran mondja neki, hogy nélküle nem tudna mit kezdeni az életével, mert ő még nála is jobban tudja, mit akar. Ezen közösen mosolyognak, és ilyenkor Nellli megmarkolja a társa fenekét. Arra már nem emlékszik, amikor az arcát simította meg egy ilyen kijelentés hallatán, mostanság nem akar a szemébe nézni. Szereti az életét, ő teremtette, tudatos választás volt minden. Még a gyermekei születési dátuma is, kikérte egy asztrológus véleményét, melyik napra essen a császár időpontja. Azt jósolta, hogy ne legyen kilencedikei, jobb az elseje, az a kezdet, vagy mi a fene… a lényeg, hogy aznapra beiktatta az műtétet. Nelli hamar megunta a kisded körüli egész napot felemésztő szolgálatot, így beszerezte a város legmenőbb bébiszitterét, akit jóval áron felül fizetett.
Nellire ráírt az egyik munkatársa, aki az egyik iroda vezetője. A haverkodásnak induló üzenetek hamar váltottak őszinte kifakadásokkal teli eszmecsérévé, intim, napi rutinná. Nelli győzködte a férfit, a férfi a nőt, miért lehet és miért nem, hogy a vágyaik a való életükké váljanak. Nelli nem hitte el, hogy ez így működhet, hogy lehet ilyen valaki, hogy létezik a Férfi, hogy valaki ennyire figyelheti a szavait, képes rá napi húsz órát figyelni. De a pasi biztos volt az érzéseiben, hiszen Nelli okos és csinos, ilyen nincs több, állította. A nő már-már bele is élte magát, hogy elhagyja a családját, elköltözzön vele egy olyan helyre, ahol őt nem ismerik, ahol nem tudják, hogy kétgyermekes anyaként állt be a szeretők sorába…Úgy tervezte, néhány hétig még otthon hagyja a lányait az apjukkal, hiszen szeretné kiélvezni az új élete minden pillanatát. Már érezte a bőrén a szeretkezések vad nyomait, minden izma még a gondolattól is megfeszült, és ha a férfire gondolt, nagyokat sóhajtott. Már lehullani készült róla az elvárások, a normák, az ígéretek köpenye…Már ment volna…
Aztán hirtelen, néhány zavart üzenet után a férfi eltűnt. Először pár napra, aztán pár hétre. Kerülte még a nagy közös meetingeket is. Nelli értetlenül állt a helyzet előtt. Szorongatta a telefonját, de minden üzenetét hiába küldte el, a másik el sem olvasta őket…
Nelli, miközben teljesen összezuhanva, a barátnőjének meséli a történetet, a férfit szidja. Gyűlöli, megveti, hazug volt, meg gyáva…beijedt. A barátnő meg bólogat, egyetért, félénken megkérdezi, hogy te tényleg elmentél volna vele?! Nagy a csend ezután. De annál mélyebbek a sóhajok!
A női szerepünk, minőségünk megváltozott az elmúlt években – nem, nem azért, mert egyenrangúvá váltunk, hanem mert magunkra aggattunk olyan terheket is, amelyek egy személynek túl nehezek. Eközben mi, nők tudatosítjuk, hogy a társunk nem képes mellettünk Férfiként helyt állni, mert az akaratát felváltotta a közös érdek és a megfelelési kényszer. Nincs férfi dominancia, csak a működtetéshez szükséges női.
Másrészt ez az ember, aki megszelídült, már unalmas, mert pont olyan, mint amilyenné alakítottuk. Hamar untat bennünket a látszólagos tétlenség, hogy semmit sem kell csinálnunk, mert nem erre lettünk kondicionálva. Hát keresünk mást! A változót, a harcost, a betörhetetlent. De egy idő után őt is szelídíteni kívánjuk, csak magunknak, kisajátítva. De őket nem lehet, és akkor abban, ott pofára esik az Egó. A mindent elérhetek énünk, a csak tennem kell érte szlogenekből merítkező.
Mit csinál ilyenkor a nagyképű egónk? Hárít. Nincs tanulság, csak annyi, hogy a másik a hibás. A saját felelősségem nem létezik, hiszen engem bántottak, miért is nekem kellene tanulnom.
Nem ismerjük az utat ahhoz, hogy önmagunk igényein kívül másra is figyeljünk, vagy ha mégis, csak a felszínes énünkkel kapcsolódunk. Az, amelyik arról győzköd, minden a miénk lehet. A tárgyak, az emberek, az elismerés, a biztonság, de a szerelem, a felemelő vágy, a szabadság is!
Nellinek azóta van szeretője. Látszólag semmi sem változott az életében, néha összejárnak felfedezni egymás testét, aztán hazasiet és főz a családjának. Fenntartja a nagy elégedettség látszatát, hiszen nézzétek, nekem a hilfigeres pulcsim százas, a teniszcipőm százhúsz volt, és nem is bazárban vettük. Ott a ház, amelyben egy ikeás cucc sem található, mert az gáz, ha ott vásárolunk, ahol bárki, vagy mindenki…
Mindenki engem irigyel! – mondogatja. Érthető, miért, mert nekem mindenem megvan, én elértem mindent, amire vágytam. Vagyis azt hiszem, néhány apró dolgot leszámítva. De amúgy meg kinek is van meg mindene, nem?
Még hallom a kacagását valahol a sorok közt, amely épp olyan hamis, mint a valósága, amelyet annyira irigyen követünk a közösségi oldalon.