Az interjú megjelent a Klikk Out 2019/05. számában.
Fotók: Fekete Nándor, ill. SNITT-archívum
Szűk négy évvel ezelőtt, 2015 nyarának végén néhány filmkedvelő nagymegyeri fiatal kialakított egy kultúrteret, ahol időről időre összegyűltek, hogy mainstreamnek nem nevezhető, kultusz, művész-, alternatív filmeket vetítsenek, vitassanak meg, és közben csak úgy együtt legyenek. Nemcsak ők, magukkal, hanem mindenki, aki kikapcsolódna egy laza közegben. Arról, hogy hova jutottak, és innen merre tovább, az immár polgári társulásként működő SNITT két tagjával, Katona Rékával és Horváth Attilával beszélgettünk.
Közel négy éve indult a kezdeményezésetek, mi hívta életre?
Réka: Kint voltunk a megyeri fürdősétányon, a fiúk zenéltek, iszogattunk, és aztán elgondolkodtunk azon, hogy miért nincs semmi Megyeren. És hogy akkor miért nem csinálunk mi valamit… ne csak szövegeljünk, hanem csináljuk!
Ha együtt zenéltetek, akkor hogy-hogy filmklub lett a vége és nem valamilyen koncert- vagy jammelő helyszín?
Attila: Ha valami ilyesmibe kezdtünk volna, akkor a rendőröket hívják ki ránk. 🙂
R.: Megyeren fél tíz után meghal a város, semmit nem szabad…
A.: Nem, egyébként arról volt szó, hogy valamilyen szinten mindannyian filmbuzik voltunk, és kézenfekvő volt, hogy akkor csináljunk filmklubot. Szerencsére nagyon gyorsan elkezdtünk intézkedni, nem hagytuk, hogy ez a lendület kikopjon.
Milyen intézkedéssel jár ez?
R.: Csináltunk egy Facebook-oldalat, és a filmvetítéseknél, ugye, jogdíjakat is kell fizetni. Már ezt is hivatalossá tettük, fizetünk a SOZA-nak és a filmforgalmazónak is. Kellett egy helyszín – Ati és a filmklubból páran még cserkészek voltak, a cserkészszövetség végül a Zárdában biztosított számunkra helyszínt a vetítésekre. Adományokból szereztünk matracokat, kölcsönbe kaptunk vetítőt, hangcuccot pedig egy megyeri dobos srác biztosított számunkra, ha tudott. Ha pedig nem, akkor Dezsi bácsi, a kultúrház mindenese adta oda saját felszerelését.
Nagymegyeri Filmklubként indultatok, később született meg a SNITT, logóként egy piros körrel. Sejtem, hogy ez mire utal, de mondd ki te! 🙂
A.: Igen, a Rec gombra. A SNITT megnevezés alá pedig több minden befér, filmes szakzsargon, emellett nemzetközi, rövid, hangzatos
Tulajdonképpen hányan alkotjátok a csapatot?
A.: Egy szűk baráti kör, 5-en vagyunk. Kettőnkön kívül Vincze Attila, Mátis Márk és Juhász Laci.
R.: Plusz a mostani polgármesterünk, Holényi Gergő is benne volt. Ő volt a kulcsemberünk, lényegében ő intézte a helyet, és hordott nekünk raklapokat is a szabadtéri vetítésekre. Az első vetítésünk is épp szabadtéri volt – másfél hét alatt szerveztük meg, de szerencsére nagy sikere lett. Minket is meglepett, mennyien eljöttek, kb. 120 embert számoltam.
Mi volt az, amit akkor vetítettetek?
A.: Az Út a vadonba c. filmet.
R.: Utána volt beszélgetés három El Caminót megjárt sráccal. Érdekes, mert később hallottam arról, hogy azok közül, akik jelen voltak, 2-3-an is elindultak később a zarándokúton…
Akkor a jelenlévők 1-2 százaléka elment utána az El Caminóra… 🙂
A.: Igen, ez jól mutat a statisztikánkban! 🙂
Minek köszönhető szerintetek, hogy ez akkor olyan rövid idő alatt ennyire szétfutott, és ilyen kiugró, titeket is meglepő méretű közönsége lett?
A.: Az újdonság. Soha utána annyian nem voltunk, szép lassan elkezdett lankadni a figyelem.
R.: Egyrészt a vetítés is újdonság, mert Megyeren nem működik mozi, és az is, hogy szabadtéri. Ennek nagyon nagy varázsa van. A téli vetítésekkel úgy vagyunk, hogy oké, jól érezzük magunkat, haverok között vagyunk, megnézünk egy jó filmet, de nyáron az igazi. Mert már a vetítés előtt összegyűlünk odakint, beszélgetünk, majd lemegy a film, közben elkezdünk enni-inni, utána pedig még a tábortűz mellett hajnali 2-3-ig maradunk.
Valamikor Szerdahelyt is eléggé halott városnak tartották kulturális szempontból, most ezt már kevésbé hallani, Nagymegyerre viszont ez szintén illett… Azóta milyen a helyzet?
A.: Szerintem most is legalább olyan rossz, mint amikor elkezdtük. Hiába vannak kulturális események, ha a fiatalokat nem tudják vele megszólítani. Körbe-körbe ugyanaz a közönség jár el ugyanoda…
R.: Meg olyan színházak jönnek el Megyerre, amelyekben például a Barátok köztből vannak színészek, aztán arra majd biztos el fog jönni a közönség, mert őket már látták a tévében.
Az elmúlt közel négy évben volt 15 vetítésetek. Mi gátolta, hogy sűrűbb legyen a program?
R.: Igazából csak személyes okok. Leginkább az, hogy szét vagyunk szóródva a térképen.
A.: A legnagyobb kihívás az egész logisztikája. Nehéz összehozni, hogy az adott dátumon a legtöbben otthon legyünk.
Ha valaki valami értelmesbe belekezd, jellemzően érkeznek az olyan demotiváló beszólások, hogy „hol voltatok eddig”. Előfordult veletek is ilyesmi?
R.: Én nem tudok róla.
A.: Tényleg nem volt. Valószínűleg azért, mert ingyen csináljuk, és nincs olyan óriási visszhangja.
Hogyan válogatjátok ki a vetítendő filmeket?
A.: Igyekszünk érdemi filmeket bedobni. Mindenki hoz egy saját ötletet, aztán próbálunk róla szavazni a csapaton belül.
R.: Próbálunk olyan filmeket vetíteni, amelyek nem annyira kommerszek, de mégis emészthetőek sokak számára. Az egyik ilyen, a Szerelempatak c. dokumentumfilm vetítése nagyon jól sikerült. A film idős székelyekről szól; meghívtuk rá a nyugdíjasklubot, és totál jó hangulata lett annak, ahogy a nyugdíjasok és a fiatalok ott üldögéltek és nevetgéltek egymás mellett.
Olyan is volt, hogy egy adott film témájához kerestünk beszélgetőpartnereket, mint például a már említett Út a vadonba, vagy a CBGB (egy legendás New York-i punkklub történetéről szóló film – a szerk. megj.). Utóbbihoz megyeri punkokat, a Totál Chaos nevű régi zenekar tagjait hívtuk el. Beszélgettünk velük arról, milyen volt punknak lenni a szociban – elmesélték, honnan szerezték be a lemezeket, meg hogy jártak kihallgatásokra Szerdahelyre. Néhányan a vetítés után hazamentek, de kb. 40 ember hajnali egyig maradt beszélgetni a témáról…
Olyan filmeket vetítetek, amiket ti már láttatok?
A.: A csapat nagy része már látta.
Kérdem ezt azért is, mert akkor talán nem azért választjátok ki, hogy ti megnézzétek együtt, hanem hogy annak is megmutassátok, aki eljön…
R.: Igen, pontosan.
A.: Mindenféle kritikát kapunk egyébként, mert annyira különbözőek egy-egy film kapcsán az emberek interpretációi. Nálam is előfordult, hogy egy filmről azt gondoltam, illeni fog az ottani hangulathoz, de végül egyáltalán nem úgy jött le.
Ilyen kis közösségben félő, hogy egy kezdeményezés megreked egy szinten, és végül egy szűk közösség önmagát kezdi szórakoztatni. Nálatok nem állt fenn ennek a veszélye?
A.: Én most éreztem, hogy itt tartunk, de talán a benti vetítések miatt. Minden évben elterveztük, hogy komolyabban vesszük az egészet, de ez minden évben be is fulladt.
R.: Most viszont már tényleg elkezdtük.
A.: Most már nem egy héttel a vetítés előtt kezdjük el hirdetni az egészet, hanem egy ütemterv szerint haladunk, és egész jól.
R.: Célul tűztük ki, hogy minden hónapban fogunk egy filmet vetíteni. És tényleg az a nagy dobás, amikor ezt már kint tudjuk megvalósítani, mert annak annyira jó hangulata van. Annyira szabad az egész, mindenki hozhat, akit-amit akar, kutyát-macskát. Előfordult, hogy egyik barátunk elhozta a kutyáját és amikor kezdődött a film, odakakilt a nézők elé. 🙂
Egy bónusz performansz…
R.: Igen-igen.
Mi az, amire most törekszetek?
A.: Kell a lóvé!!! 🙂
R.: Nem, dehogy. 🙂 Semmi mást nem szeretnénk, csak egy vetítőt és hangcuccot, hogy ne folyton kölcsön kelljen kérnünk. Több helyre is hívtak minket vetíteni, diákklubokba, vagy Gombaszögre, de úgy nem láttuk értelmét, hogy akkor ők beszerzik a technikát, mi meg csak megnyomjuk a play gombot.
Nektek egyébként mik a kedvenc filmjeitek?
R.: Nekem a Trainspotting.
A.: Az első ilyen súlyos filmélményem, amikor egy péntek délután megnéztem a Rekviem egy álomért címűt, és utána két napig meg sem tudtam szólalni. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet egy film ilyen hatással rám, hogy tudta ezt elérni. Ez egy audiovizuális jobb horog volt.
R.: Egyébként nemcsak ilyen drogos filmeket nézünk… 🙂
Huszonegy-két évesen nekem is ezek voltak a kedvenceim… 🙂 Említettétek, hogy eléggé szét vagytok szóródva földrajzilag – mennyi eseményre lesz így kapacitásotok?
R.: A cél most az, hogy tudjunk saját technikát szerezni, és hogy legyen minden hónapban vetítés.
A.: Ha pedig ez sikerülne, akkor máshol is vetíthetnénk.
Például?
A.: Nagy álmunk, hogy valamelyik lakótelepen egy blokk oldalára kivetítsük a Gyűlölet c. filmet. 🙂
R.: Erdőben is szeretnénk vetíteni, de azt nem mondjuk el, hogy mit. 🙂
Megjelenésünkkor már túllesztek a Mechanikus narancson (április 27.), ezen kívül van már egy lista arról, mit vetítenétek?
R.: Van pár film betervezve, de azt egyelőre nem áruljuk el, hogy mi. Nagyon jó filmek lesznek, arra számíthattok! Szóval mindenképp gyertek!
Ha valaki anyagilag vagy bármilyen úton támogatni tudja/szeretné a csapatot, az alábbi elérhetőségeken veheti fel velük a kapcsolatot:
E-mail: snitt.mozi@gmail.com
Facebook: SNITT
Instagram: @thesnitt