Épp legutóbb írtam arról, hogy ha az ember telhetetlen, elég felidézni egy harmadik ligás meccset, és tessék. Akkor üt be a krach, amikor legkevésbé várnánk, sőt tovább megyek: amikor a legjobban fáj. Mert joggal vártuk, hogy a történelmi ezüstérem megszerzése után otthon fiesztázunk, miközben a csapat kiszolgálja a közönséget. Valóban telhetetlenek lennénk? Na akkor emlékeznek még a Moravany-ra 2007-ből?
Kérem, ne legyünk kishitűek, ezt a Szeredet simán vernünk kellett volna, és nincs szükségem hangzatos idézetekre, hogy csak az az igazi szurkoló, aki megtapsolja a vereséget is. Nem! Az egészéves teljesítményért jár a taps, de a Szered elleni meccsért nem! Volt ennek a találkozónak egy másik üzenete is, ami viszont óvatosságra int mindenkit: nincs cserepadunk, és ha eladjuk nyáron a legjobbjainkat, Európa kapujában esünk majd térdre.
Szerettem volna élvezetes jegyzetet írni, de inkább kijózanító lett, úgy érzem…
Mint egy film, amit happy end-ként „adtak el”, ám igazából egy melodráma. A „zenei aláfestés” adva volt a lelátóról, csak a színpadon nem az történt, amit látni szerettünk volna.
Már az első percben megkaptuk az alaphangot, ekkor még a kisüsti hatása alatt állt a szervezetem, és talán ezért fel sem fogtam, mi várhat még ránk. Füstbe burkolódzva álltunk a lelátón, miközben rendületlenül énekeltük tovább a nyitódalt. Aznap ünnepre rendezkedtünk be, ereinkben ezüst csordogált, amit a második „pofon” sem degradált. Az a csapat, amely eddig egyetlen gólt sem lőtt nekünk, félidőig hármat rámolt be.
Nem Szered Európa kapuja, mégha a Horalkyjukat egész Európában ismerik…
Kalmár és a KisVida beállása sem hozta meg a DAC „liverpooli” feltámadását, pedig ikszre helyenként jók voltunk. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk, ha Zsolti maradna sárga-kékben, de amennyit ismét csípték, rúgták, sajnos mazochista lenne. Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt írva ezt a mai szösszenetet: ki megy, ki marad, ki jön? Nagyon nem mindegy, hisz’ az Ünneprontók premierjét már élő egyenesben láttuk. A foci nem lehet biznisz, a foci szenvedély, a lelátó örök! Eléggé naiv vagyok még mindig, pedig a párom már a 8. percben megmondta…
Akkor is a Déácé. Közben tekercset cserélünk a moziteremben: on tour Rózsahegy betöltve!
(Roberto)
