Az idők (de főleg a rendszerek) múlásával vásárlási szokásaink is változtak. Bár Dunaszerdahely a nyolcvanas években nem volt egy nagy „shopping city”, a város lakosságát és a környező falvakat szolidan ellátta a mindennapokhoz szükséges árucikkekkel. Ha pedig valaki nagyobb komfortra vágyott, arra ott volt Pozsony, azon belül is a Prior, ahol vásárlási kuponra, ún. „bonyra”, a nyugatról érkezett portékákból is válogathatott. Ez a fajta „szolgáltatás”, a Tuzex inkább csak a kiváltságosabb polgárok számára volt elérhető.
Nyitókép: Majda Dusán (Karaffa Attila képarchívuma)
Az egyszerű „proli” addig nyújtózkodott, ameddig a takaró ért. Gyakoriak voltak a „pult alól” árult termékek, és ha szerencse érte – vagyis inkább ismerettsége volt –, némi várakozás után hozzájuthatott hőn áhított csecsebecséjéhez.Így kaptam meg életem első „videójátékát”, egy szovjet gyártmányú hordozható eszközt. A nem túl bonyolult szerkezet lényege, hogy egy búvár minél több aranyat gyűjtsön, miközben egy óriási polip lábaival fáradhatatlanul az életére tört. Mai szemmel nézve nevetséges kis ketyere, akkor viszont egyfajta státuszszimbólumnak számított a gyerekek körében.
A mai üzletek gazdag kínálatát hiába keresnénk annak idején, viszont az akkori termékek sokkal időtállóbbak voltak…
Ahogy a már említett videójátékom, amit, ha nem kevertem volna el a sok limlom közé, talán ma is működne. A Kék Duna áruházban sok mindenhez hozzájutott az ember, legyen az ruhanemű, méteráru, vagy éppen a „vasasban” egy anyacsavar.
A különbség itt is az anyagok milyenségén és minőségén volt. A farmergatyát például egy nap alatt eladták (már ha jött egyáltalán), viszont ott volt az elnyűhetetlen „teszil”, vagy épp’ a „bársony” anyagú nadrág, mely tíz mosás után is tartotta formáját. A pamut valóban pamutból volt és a cipőre garancia volt a Baťa, vagy a Partizánské felirat. De hogy ne fényezzem túl a múltat, az akkori pólók javarészt műszálasok voltak, melyben egy óra alatt olyan szagú volt az ember, hogy a görény jónapot köszönt neki.
Az árakat az állam garantálta, nem pedig a piac!
Volt ugye a Vámbéry téren a már általam is említett „Tejcsarnok”, ahol a félzsíros, kék zacskós tej két koronába került, pont úgy, mint az ország bármely más pontján. Manapság ugyanez a rendszer talán csak a cigarettáknál működik, de, hogy ne csináljak reklámot a dohányzásnak, maradjunk inkább az élelmiszereknél. Klasszikus üzlet volt a Jednota minden lakótelepen. Bár nem volt akkora választék például a joghurtokból, mint ma, viszont nem kellett attól tartani, hogy tartósítószerrel telepumpált terméket vásárolunk. Na és annak a bizonyos visszaváltható üvegesnek emlékeznek még az ízére? Elmondom: mennyei! És az üveges tejre, amely, ha megsavanyodott, akkor is fogyasztható maradt!? Ha éppen elfogyott a tojás, az üzletek előtt agg, kendős nénik, vagy meggörnyedt bácsikák, kiszuperált babakocsiból kínálták egy kis nyugdíjkiegészítés gyanánt a háztáji portékáikból.
Gyakran emlegetik, hogy banánt vagy narancsot csak karácsonykor kaptunk…
…részben igaz is, viszont a csallóközi rónákon megtermett minden olyan zöldség vagy gyümölcs, amely ezt feledtette. Lédús alma, esetleg barack, vagy éppen paradicsom és paprika? Nos, ha ma betérünk az üzletekbe, külsőre ugyanúgy néznek ki, mint anno, ám az íze ég és a föld! Nem tudom, mi a hivatalos neve a „csöcsös” paradicsomnak, viszont a kiskertünkben termett, vagy akár a Sládkovič utcai piacon árult fajta porcukorral ízlett a legjobban. Ugyanitt palántákból sem volt hiány, ha a kofa azt állította, hogy az ott csípős paprika lesz majd, akkor az lett!
Nem kellett hatalmas gardrób a ruháknak, mert az áruk vetekedett a fizetésekkel!
A Centrum áruházból származó ballagási öltönyömre (hol van már a tavalyi nyár!) szüleim hónapokig gyűjtögettek.
Nem volt még olcsó kínai cucc, csak minőségi szövet. Persze, nem úgy kell tekinteni erre az időszakra, hogy szegényebbek lettünk volna, mint ma, hiszen hús mindig került az asztalra, ha másnem, apám lecsapott egy nyulat a kertünkben. Kóla helyett megtette a „csehszlovák kóla” (ja a kofola, csak ez itt nem a reklám helye!), vagy a szörpként árult presszó tea. Volt sárga és piros málna, egyfajta fekete tea és erdei meg kerti ízű gyümölcstea. Az üveges sört szigorúan hűtőben kellett tartani, különben megbugyvadt, és a rágógumikban lévő matricákkal is tudtuk ketyaszolni egymás közt.
Úgy tartják, akkor hiteles az emlékezés, ha közben képesek vagyunk felidézni magunkban a város egykori üzleteinek jellegzetes illatát. Lelki szemeink előtt látjuk kedvenc trafikunk elárusítónőjének mindig precízen, kontyba tűzött haját, vagy a húsboltunk pocakos hentesét, ahogy éppen bárdjával lesújt a csontos lapockára. Mert Dunaszerdahely történelme nemcsak utcák és terek, szobrok és épületek, hanem az azt élettel megtöltő emberek múltja is…
(Roberto)
Előző részek:
Dunaszerdahely utcáin