A cikk megjelent a Klikk Out 2014/08. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Tamás 6, Károly már 8 éve hajléktalan, Dunaszerdahelyen. Tamás 50 éves múlt pár évvel, Károly pontosan nem tudta, vagy nem akarta megmondani, de állítása szerint valahogy 45 év felett jár. Egy nyári vasárnap délután beszélgettünk, amikor szemerkélt az eső. Egy padon ültek a város egyik parkjában.
Azon kívül, hogy időnként egy bizonyos idős nénitől vásárolok Nota Benét, és párszor adtam némi itókára valót egy-egy kéregetőnek, bevallom, nem nagyon beszélgettem hajléktalanokkal. Amikor megláttam ezt a két úriembert, odamentem hozzájuk, majd először – lányos zavaromban – azt kérdeztem, útbaigazítanának-e, hogy merre van a városháza. Egyből rávágták, hogy persze, és elkezdték magyarázni. Míg mondták, azon gondolkodtam, hogyan térjek a tárgyra, aztán mikor a végére értek a navigálásnak, rákérdeztem: elnézést, maguk hajléktalanok?
Egyszerre, határozottan rávágták, hogy igen! Megkérdeztem, hogy beszélgethetnék e velük az életükről, sorsukról, és hogy azt megírhatnám-e. Na, erre már más válasz érkezett. Károly azt kérdezte, rendben, de mennyit fizetsz? Tamás nem kérdezett semmit, csak bámult maga elé, kissé pityókásan. Gondoltam, hogy ez benne van a pakliban. Adtam némi aprót, majd illedelmesen megkérdeztem, hogy feljátszhatom-e a beszélgetést, és megírhatom-e később. Ők nagy hanggal azt mondták, perszehogy, nem szégyelljük mi a helyzetünket. Én pedig elővettem a diktafont…
Ezt is olvasd el:
Elalszol a padon, csöves-e vagy?!
Hol élnek?
Tamás: Hát itt, ahol találunk helyet, keresünk valamit, amit rossz időben magunkra teríthetünk, és itt vagyunk kint.
Károly: A park környékén.
És télen?
Tamás: Akkor is kinn vagyunk! Ugyanúgy! Mi már be vagyunk edződve!
Károly: Mi a nyarat is és a telet is kibírjuk, nekünk már mindegy, hozzászoktunk.
Hogyan jutottak ide, milyen volt az életük, amikor még volt fedél a fejük felett?
Tamás: Tudja mit? Én 25 évet dolgoztam. Bágermester voltam, úszóbágeren, 12 évet, majd villanyszerelőként alkalmaztak, Pozsonyban.
Hogy lett ennek vége?
Tamás: Miután a feleségemmel szétmentünk, a testvéreimhez költöztem. Aztán összevesztem a testvéreimmel is. Aztán kirúgtak, és már nem volt hova mennem.
Miért rúgták ki?
Tamás: Inni kezdtem… Mikor elküldtek, elindultam haza. Csakhogy elaludtam a pozsonyi vonatállomáson, s mire felébredtem, minden pénzemet ellopták. Senkitől sem tudtam segítséget kérni, a testvéreimhez már nem mehettem, így hát elindultam gyalog Pozsonyból Komáromba, a volt feleségem után. Dunaszerdahelyre 10 óra alatt értem, a fővárosból. Leültem egy üres épület mellett a sínek közelében. Egyszer csak odajött hozzám valaki, hogy gyere haver, igyál velünk. Én meg mentem vele… és itt maradtam.
Nem is indult tovább? Nem próbált kapcsolatba lépni a többi rokonával?
Tamás: Dehogynem, egyszer, de a volt nejem nem engedte, hogy beszéljek a fiammal.
És maga, Károly, dolgozott valamikor?
Károly: Hát hogyne dolgoztam volna. A Hefrában voltam a présgépeknél, aztán az megszűnt, meg jöttek ezek a változások, és megmondom neked úgy, ahogy van, aztán má’ szartam rá.
Milyen változások?
Károly: Hát ezek a’ izék, aztán elegem lett. Nem érdekelt tovább. Megszűnt a munkahelyem, elkezdtem inni. Volt egy élettársam, az elhagyott. Anyámhoz mentem, de ő már beteg és idős volt. Én már nem tudtam vele törődni. A lakást eladta, és elköltözött a nővéremhez. Nekem ott már nem volt maradásom, mert nem jöttem ki a sógorral.
(Nem derült ki, hogy milyen változásokra gondolt Károly. Mivel a padhoz jöttek Károly ismerősei, ketten, Tamással félrevonultunk, hogy tudjuk folytatni a beszélgetést.)
Milyen volt az első év hajléktalanként?
Tamás: Hjaj, az nagyon nehéz volt, nagyon rossz volt, te jó Isten! Először lépcsőházakban aludtunk. De a csendőrök elküldtek bennünket. Aztán volt egy öreg „Big Brother” ház, de azt lebontották. De egyébként minden megszokás kérdése. Kinn alszunk, itt a füvön. Mindegy, hogy mínusz 28 fok van, egyszerűen nincs más megoldás, meg kell szokni! Az első tél nagyon rossz volt. Kabátokban voltunk, úgy éltem túl. De nekem ma már mindegy. Én már úgy hozzászoktam, hogy kibírom. Már nem félek a hidegtől.
Miből tudnak élni? Valamit mégis enni, inni kell…
Tamás: Elmegyek és gyűjtök vasat. De ez csak egy héten egyszer van, hogy letudok adni valami vasat, valamikor még ennyi sincs. Sokan vannak, akik ebből próbálnak valami kis aprót szerezni.
Ha van valamennyi pénzük, mi az, amit vesznek rajta először?
Tamás: Veszek egy Bambino sajtot, az 90 cent. Pár deka párizsit, az 1.20, meg 5 kiflit. Abból kell ellenni egész nap.
(Itt Károly ismét csatlakozott hozzánk, ott hagyva ismerőseit)
Alkoholt is vesztek?
Károly: Persze hogy, anélkül nem lehet ezt kibírni. Csucsó bor nélkül nem lehet elviselni ezt. De mondom neked, ha visszamehetnék a régi életembe, akkor pihennék, megkönnyebbülnék, és abbahagynám ezt az egészet, akkor nem innék.
Gyakran berúgnak?
Tamás: Nem, nem. Attól függ, hogy mennyi pénzt csinálunk. De azé’ mindig csinálunk valamennyi pénzt. Vagy papírt vagy vasat adunk le. Papír az olcsóbb. Egy mázsa 5 euró.
Tisztálkodni szoktak?
Tamás: Hát persze hogy! Én bejárok az üzletekbe, oda nem mehetek be akárhogyan. Mindig hozunk ki az egyik épületből vizet, műanyagpalackba’, aztán úgy mosakszunk le.
Próbálkoztak talpra állni valaha is?
Károly: Hát hogyne, elmentem dolgozni, feketén, mert máshogy nem vittek el, de nem fizették ki a végén. Én még egyszer így nem megyek el dolgozni, az biztos!
Tamás: Igen, dolgoztam Pozsonyban én is, feketén, de engem se fizettek ki. A maszekok ilyenek. Én már nem bízom senkiben.
De magában miért bízzanak?
Tamás: Hát én miért bízzak bárkiben is? Elmentem dolgozni, szinte meg akartak szakítani a munkával, aztán jött a hitegetés, hogy most nincs pénz, majd a jövő héten, aztán azután, stb. Végül nem kaptam semmit se. Én már csak úgy mennék el dolgozni, ha előre aláírja valaki, hogy ennyit és ennyit fog fizetni nekem.
Vannak tervei a jövőre?
Tamás: Igen vannak! Az, hogy érjem meg a nyugdíjat, és az állam fizesse ki nekem azt, amit dolgoztam, azt a 25 évet! Amennyit én ledolgoztam és ez idő alatt kerestem, nekem kellene kapnom körülbelül 6-700 euró nyugdíjat. Én 23 ezer koronákat kerestem, anno.
De mi tartja életben?
Tamás: Akaraterő! Az akaraterő!!! Nem akarok meghalni! Megakarom érni a nyugdíjat! Kapjam vissza azt, amiért annyi éven át dolgoztam. Aztán bérelek egy lakást, és ott fogok élni. Aztán akarok találni egy nőt, mert egyedül mit ér az élet?!
Szeretne sokáig élni?
Tamás: Én igen, és fogok is!
Mi az, amiért felkel reggelente? Mit jelent magának az élet?
Tamás: Most mondjak valami hülyeséget? Azért kelek fel, hogy éljek! Fölkelek, elkezdek beszélgetni a barátaimmal, és aztán eltelik a nap.
Miről szoktak álmodozni?
Tamás: Én arról, hogy Forma 1-es kocsit vezetek! De nem Ferrarit, hanem McLarent! A Ferrarit nem szeretem.
Károly: Nekem az az álmom, hogy nyerek a lottón. A pénzből veszek egy hatalmas blokkot, és oda beviszem az összes hajléktalant. Aztán azt mondanám nekik, hogy na, most már tartsátok fenn magatokat! Keressetek munkát, pénzt, éljetek meg, ahogy tudtok!
Milyen a karácsony?
Tamás: Hú, azt inkább hagyjuk! Arról nem akarok beszélni!
Károly: Az borzalmas! Egyetlen nap sem olyan rossz, mint a karácsony!
Tamás: A legrosszabb az, hogy nincs ott a család, az hiányzik, ahogy ülsz az asztalnál, körbeülnek a családtagok, elfogyasztjátok együtt, közösen a finom, meleg vacsorát és együtt vagytok azon az estén. De én nem így élem ezt. Én épp akkor egy fólia és egy szőnyeg alatt fekszem a fák között, fúj a fagyos szél, esik az eső, vagy épp hullik a hó, és mínusz akárhány fok van, a szabad ég alatt. Karácsony estéjén úgy sírok, hogy remegek tőle.
De az, hogy ezt így kell megélnie, az bizonyos részben a maga hibája, nem?
… (Tamás hallgat, akár csak Károly)
Hogy élik túl a mínusz 10, 20 fokos hideget?
Tamás: Akaraterővel. Én egyszerűen beképzelem magamnak, hogy túl kell élnem! És reggel mindig felkelek. Aztán nyakamba veszem a várost, és egész nap mozgok, hogy ne fagyjak meg.
Károly: Az éjszakát úgy bírjuk ki, hogy iszunk. Máshogy azt nem lehetne. Aztán ha má’ bennem van, akkor már jó, akkor már reggel felébredek. De ahhoz kell a csucsó. Reggel aztán megin’ kezdünk újra inni.
Azt az akaraterőt, amivel túlélik ezt az embertelen hideget a szabad ég alatt, nem tudnák arra fordítani, hogy kikerüljenek ebből a helyzetből?
Tamás: Ez nem ilyen egyszerű…
Mit gondolnak, mivel lehetne magukon segíteni?
Károly: Biztosítsanak nekünk olyan munkát, amilyet el tudunk végezni, például utcaseprést! Én elmennék utcaseprőnek, de nem vesznek fel, mert hajléktalan vagyok.
Tamás: Én utcaseprőnek nem mennék el, azt én nem csinálnám!
De gondolja, hogy válogathatna a munkák között?
Tamás: Nem tudom, de én utcaseprőnek nem mennék el! Inkább fordítsanak le 3 pótkocsi követ, hogy visszalapátoljam a kocsira, de utcát nem mennék seperni. Én bágermester voltam, meg villanyszerelő.
Van öröm az életükben?
Tamás: Hogyne lenne, az az örömöm, hogy reggel felébredtem, én ennek egész nap tudok örülni. Megyek, beszélgetek a barátaimmal, életben vagyok.
Mi a legnagyobb bánatuk az életben?
Tamás: A családom, a szüleim, bátyáim… az hogy elvesztettem őket, és az, hogy ezzel elveszett minden az életemből, ezzel elveszett az egész életem…. és az, hogy akik megmaradtak, azoknak már nem kellek…
… A kérdések talán kegyetlennek tűnnek, de durvaságukkal valójában közel sincsenek ahhoz, amit ezek az emberek naponta megélnek. Ott az volt az érzésem, hogy ez az állapotuk egyfajta hibernáltság, beragadtak ebbe a helyzetbe, amiből nem tudnak kimászni a múlt súlya, a jelen lehetetlensége és a jövőtől való félelem miatt. Számomra a megdöbbentő az volt, hogy míg a hétköznapi átlagember várakozik a reggeli vonatra, az állomáson, addig a szemközti erdőben van pár ember, aki a szó szoros értelmében az életéért küzd, nap mint nap, az akár mínusz 10-20 fokos hidegben. Csak pár méter választ el bennünket tőlük, de elképesztő szakadék van a problémáink közt. Néha gondoljunk erre, amikor épp sokadszorra akadunk rá egy olyan problémára, aminél úgy érezzük, hogy a végtelenségig elkeserít minket, és már nem bírjuk tovább, annyira belefáradtunk a helyzetünkbe! Más boldog lenne, ha csak ilyen problémái lennének.
