A magyar irodalom klasszikusai – Roberto olvasónaplója

Tompa Mihály: A gólyához

Az utóbbi hónapok történései egyenesen egy mélabús, ámbár gyönyörű költeményért kiáltanak. Bizonyára nem csak én voltam vele úgy, hogy az iskolában ránk erőltetett verseket nyűgként éltük meg, és például a Walesi bárdoktól egyenesen szövettani vizsgálat után sóvárgott szervezetünk. Aztán ahogy az ember felnő, tudatosítja, milyen gazdag a magyar irodalom tárháza, és egy-egy megélt, vagy épp’ átszenvedett esemény után mennyire kézenfekvő „hozzányúlni” egyik vagy másik kulturális örökségünkhöz:

Az írás megjelent a Klikkout 2019/5. számában.
Grafika: Gocoň Laci

Talpra magyar – hirdeti március idusa minden évben, és Ady az Aradi golgotához írt versét szavaljuk október hatodikán. Tartalmát és szellemiségét tekintve Tompa Mihály költeményenem köthető szigorúan véve egyetlen történelmi eseményhez,viszont tény, hogy az 1848/49-es szabadságharc leverése után íródott. Aktualitása van minden, a magyar egyetemes nemzetet ért külső behatások idején, amikor annak egységét belülről „rágó férgek” is gyengítik.A legnehezebb harc a belső viszály, ami a kiút keresése közben fenevadként hátráltatja reménykeresésünket. Tompa Mihálynak elég volt egyetlen vers ahhoz, hogy megtapasztalja a megfélemlítést és a börtön árnyékát. Felbujtó lett és nemzetébresztő, pedig ezen vers tartalma inkább egy búcsúztató szertartáshoz illene, nem újabb forradalom kirobbantásához.

 Tompa Mihály 1817-ben született Rimaszombatban, költő, a népi-nemzeti irányzat egyik legjelentősebb képviselője.

 „Polgári” foglalkozását tekintve református lelkész, majd a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Szegény családból származott, ennek ellenére 1832-ben a sárospataki református kollégiumba került, ahol szolgadiákként tanulhatott. A sok nélkülözés után segédtanári állást vállalt, majd visszatért a kollégiumba, ahol bölcsészeti, jogi és teológiai tanfolyamot is elvégzett, hogy teológiai pályára léphessen. Eközben megmutatkozott költői tehetsége is, melyet az Athenaeum című lapban kamatoztatott. Első jelentős műve a Népregék és népmondák. Tanulmányi évei után Eperjesre hívták, ahol nevelői állást vállalt. Kapcsolatba lépett Petőfi Sándorral, akit költői levéllel keresett meg. Közben Budapestre került, ahol Arany Jánossal kiegészülve a Kisfaludy Társaság ifjú költői triumvirátusának tagja lett. A szabadságharc idején tábori lelkész volt, annak leverése költői munkásságában jelentős változást hozott. Ekkor írta hazafias allegóriáit, így született A gólyához című verse is. Megnősült, két gyermeke született, azonban mindkettőt korán elvesztette. Egész életében beteges ember hírében állt, 1868-ban hunyt el Hanván, ahol a település lelkésze volt.

Tompa Mihály a levert szabadságharc „bronzérmes” költője volt, Petőfi és Arany árnyékában.

Nem titkolom, hogy A gólyához című költeménye a kedvenc versem, azonban ez a szubjektív vetület ne hátráltassa önöket abban, hogy meghallják annak valódi tartalmát. Ennek a versnek küldetése van, ahogy a múltban, úgy a jelenben is. A jövőt pedig mi magunk írjuk, olykor színesebbnek képzelve a pillanat varázsát. Hogy ki a magyar, és merre tart ez a nemzet(rész), attól is függ majd, hányszor intjük még óvatosságra a házunkon fészket rakni kívánó gólyát. Mennyiszer eped még a „menyasszony meddőségért”, és eladja-e „fiú az apját”. Mert nem az a magyar, akinek a szülei azok, hanem akinek az unokája is magyar lesz. Ki magyarul álmodik, és nem szégyenli magyar iskolába adni gyermekét, hogy a betűvetést anyanyelvén tanulja meg. Hisz’ „nehogy ki távol sír e nemzeten: megútálni is kénytelen legyen!” Végezetül a vers behatóbb elemzése után álljon itt maga a költemény. Minden sora akkora tartalmat tükröz, melyből csak az nem okul, akinek közömbös, hogy „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”!

(Roberto)

 


Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ, 
S te újra itt vagy, jó gólyamadár! 
Az ócska fészket megigazgatod, 
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod. 

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak 
Csalárd napsúgár és síró patak; 
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, 
Az élet fagyva van, s megdermedett. 

Ne járj a mezőn, temető van ott; 
Ne menj a tóra, vértől áradott; 
Toronytetőkön nézvén nyughelyet, 
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet. 

Házamról jobb, ha elhurcolkodol, 
De melyiken tudsz fészket rakni, hol 
Kétségbeesést ne hallanál alól, 
S nem félhetnél az ég villámitól? 

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár; 
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár. 
Neked két hazát adott végzeted; 
Nekünk csak egy volt! az is elveszett! 

Repülj, repülj! és délen valahol 
A bujdosókkal ha találkozol: 
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, 
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…! 

Sokra sír, sokra vak börtön borul, 
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul; 
Van aki felkél, és sírván, megyen 
Új hont keresni túl a tengeren. 

A menyasszony meddőségért eped, 
Szüle nem zokog holt magzat felett, 
A vén lelke örömmel eltelik, 
Hogy nem kell élni már sok ideig. 

Beszéld el, ah! hogy … gyalázat reánk! 
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk: 
A kidült fában őrlő szú lakik… 
A honfi honfira vádaskodik. 

Testvért testvér, apát fiú elad… 
Mégis, ne szóljon erről ajakad, 
Nehogy ki távol sír e nemzeten: 
Megútálni is kénytelen legyen!

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább