A cikk megjelent a Klikk Out 2019/05. számában.
Fotó: Elements.envato
Ha azt mondom, alternatív gyógyászat, az emberek zömének valószínűleg egyből a homeopátia ugrik be. A homeopatikumok hihetetlen népszerűségnek örvendenek, a patikák polcain előkelő helyen virít a dobozuk, a gyógyszerészek, de sok orvos is meleg szívvel ajánlja ezeket mindenféle nyavalyára a náthától kezdve a székrekedésen át egészen a legsúlyosabb diagnózisokig. De honnan is ered ez a gyógymód? Mik az alapelvei? És legfőképp: tényleg működik? Mi több: csodákra képes, ahogy egyesek állítják?
A homeopátia atyja Samuel Hahnemann, a 18. században élt német orvos. Kijárta az egyetemet, praktizált is egy ideig, de rövidesen teljesen kiábrándult a kortárs fősodorbeli orvoslásból. Mondjuk ki, jogosan. A csíraelmélet, mely szerint a betegségeket baktériumok vagy vírusok okozzák, még a távoli jövőbe vész ekkor, ellenben úgy gondolják, hogy a 4 fő testnedv (vér, sárga és fekete epe, nyálka) valamelyikének túltengése vagy hiánya okoz bajokat a szervezetben. Mi a korabeli gyógyító megoldása? Lecsapolunk azokból a fránya nedvekből! Így a leggyakoribb kúra az érvágás volt, részletes instrukciókkal azt illetően, hogy hol vágjanak lyukat a szerencsétlen páciensen, és meddig hagyják vérezni.
Hahnemann valami barátibb kezelésmódot keresett, s hamarosan meg is találta. Úgy értesült, hogy a kínafa kérge hatásos malária ellen, s bár ő egészséges volt, kipróbálta a gyógyszert. Nagy meglepetésére éppolyan tüneteket produkált, mint a maláriás betegek, s egy logikai csavarral ebből azt a következtetést vonta le, hogy amely szer egészséges embereknél bizonyos tüneteket produkál, az betegek hasonló tüneteit meg fogja gyógyítani.
El is kezdett hát bőszen kísérletezni saját magán, valamint hívein, hogy minél több szer gyógyhatását tudja feltárni, az okozott tüneteket gondosan rögzítve. A mellékhatások elkerülése végett pedig elkezdte hígítani a hatóanyagot, paradox módon azt feltételezve, hogy a mellékhatások csökkennek, de a kívánt hatás épphogy felerősödik, csak egy bizonyos rituálé keretében meg kell rázni a gyógyírt tartalmazó fiolát.
A rázás ötlete onnan jött, hogy hősünk szekérrel közlekedett pácienstől páciensig, és az volt a benyomása, hogy minél messzebbre ment, annál jobban hatott a kúra. Már életében nagy sikernek örvendett a módszere, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy az akkor mainstream érvágás több beteget ölt meg, mint amennyin segített…
Ám azóta az úgynevezett „nyugati orvoslás” enyhén fogalmazva nagyon sokat fejlődött, nagy részben annak köszönhetően, hogy kidolgozták a tudományos kísérlet módszerét, ami megfelelő kivitelezés mellett objektíven mutatja meg, hogy melyik terápia hatásos, és melyik nem. Még mielőtt azonban belemennénk abba, hogy hogyan is szerepelt a homeopátia az ilyen teszteken, egy kicsit szedjük ízekre az alapfeltevéseit.
Már eleve az eredettörténettel hibádzik valami: az átlagember ugyanis nem produkál olyan tüneteket, melyeket Hahnemann produkált a kínafa kérgével való találkozáskor. Emberünk valószínűleg allergiás lehetett valamelyik összetevőre, hívja fel a figyelmet Rose Shapiro Beveszed? című könyvében, melyben elég kimerítően foglalkozik a témával.
A másik probléma, hogy a hígítástól egy szer nem erősebb lesz, hanem gyengébb, és aki ezt nem hiszi, annak ajánlok egy roppant egyszerű kísérletet. A reggeli kávéját öntse fel jó sok vízzel, és felőlem akár ütögetheti is ritmikusan egy kemény, de rugalmas felülethez, ahogy a homeopatikumokat szokás, mégis kötve hiszem, hogy jobban fel fog ébredni tőle, mint egy ristrettótól.
Márpedig a homeopaták szerint minél nagyobb a hígítás, annál erősebb a gyógyszer. És nagyon nagy hígításokról beszélünk, olyanokról, hogy az nemhogy irreális, de még elképzelni is szinte lehetetlen. Még a legalacsonyabb hígításokat is úgy kell elképzelnünk, hogy egyetlen molekulányi hatóanyag volna egy olimpiai méretű úszómedencében, a legmagasabbak esetében pedig már egy fránya részecske sincs az eredeti hatóanyagból. (Sőt, a Földön nincs összesen annyi víz, amennyiben állításuk szerint feloldották a gyógyszert.)
A homeopaták szerint viszont ezzel nincs is probléma. Hogy miért? Mert szerintük a víznek „emlékezete” van, így piruláiknak akkor is gyógyító erejük van, ha a laborban kimutatottak alapján semmi más nincs bennük, csupán cukor. Egy tudósnak sem sikerült ezt a feltevést bizonyítania, és a fizika törvényei szerint sincs ennek semmi értelme. Mindenesetre örülhetünk, ha ez nincs így, hiszen a víz állandó körforgásban van a Földön, és nagyon nem lenne jó, hogyha mindenre emlékezne, amivel valaha is kapcsolatba került. A nagymama főztje szuper emléknyomot hagyna, meg a melegben megivott finom hűsítő sör is, na de ugye ezek kissé megváltozott formában vissza is köszönnek… Jobbik eset, ugye, ha némileg szelektív ez a memória.
Magyarán szólva, ha homeopatikumot vásárolunk, egy egyszerű cukortablettát vettünk, csak épp aranyáron.
De tegyük fel, hogy mégis működik, mint ahogy komoly tudósok is hajlandók voltak tesztelni ezt a feltevést. Elvégre is, a puding próbája az evés. Legközelebb tehát megnézzük, mire jutottak a kutatók a homeopátia hatásosságát illetően.
Érdemes egyébként egy pillantást vetni arra is, hogy miféle hatóanyagokat hígítanak a végtelenségig.
