Az első hónap, amely inkább a „zöldebbik” felét mutatta, és megtanította velünk, mi vár ránk, olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre sem vettük.
Nekünk, magyar ajkú gyerekeknek talán már kevésbé kellett egymást lesnünk egy-egy sorakozó alkalmával, hogy milyen ruhát kell felvenni, amikor érthetetlenül ordibálják a folyosón, hogy NÁSTUP (sorakozó). Volt ott, cseh, morva, východniar (kelet-szlovákiai), és mi, magyarok. Néha azonban nem tudtuk kibogozni, valójában mit is akarnak tőlünk, pedig ott sosem beszéltek susogva, de még csak normális hangnemben sem. Nem volt könnyű azoknak a magyaroknak, akik nem beszéltek szlovákul. Nem ritkán megaláztak, kinevettek bennünket, lehetett az a kortársunk, vagy akár idősebb szolgálatos is.
A kedvenc megszólításunk a „maďar” volt.
Eljött a „prímač”, vagyis az első hónap vége, ami alatt próbáltak felkészíteni bennünket arra, hogyan is kell valójában két évig teljesíteni a kötelező katonai szolgálatot. Ekkor már tudtuk, hogy ennek a légvédelmi hadtestnek négy, 1, 2, 3, 4-es hadosztálya van, és azt is, hogy pár nap alatt a megszokott társaság szétszéled ezekre az alegységekre. A „zobákok”, vagyis az újonc kiskatonák feszülten várták, hova is kerülnek. Azt suttogták, hogy a hármas a legrosszabb, ahol még mazák (öreg és fiatal megkülönböztető rang sorkatonák közt) katonaság van, a többi elég lampasácká vojna, vagyis minden az előírásoknak megfelelően, a hivatásos katonák elképzelései szerint történik.
– Nástup! – ordibálta valaki a folyosón délelőtt reggeli után
Névsorolvasáskor, podľa národnosti, a szlovák anyanyelvűek azt kiáltották „TU”, a cseh anyanyelvűek „ZDE”, én miután egyszer megpróbálkoztam az „ITT”-tel, de nem vált be, eldöntöttem, hogy a zde-t fogom kiáltani.
Néhány szlovák nemzetiségű lampionnak ez nem nagyon tetszett, miután a Szigetyi nevet kiáltották, de nem törődtem vele.
Ekkor a nevünk után mondtak egy számot, ami azt a kaszárnyát jelentette, ahova kerülünk. A hármast kiáltották a nevem után, és miután volt 10 percünk az összes cókmókunkat összeszedni, már a teherautó platója mellett sorakoztunk.
Egy magyar gyerek sem volt rajtam kívül azok között, akik arra vártak, hogy a hármasra szállítsák őket. El voltam keseredve.
Jó félóra utazás után megérkeztünk egy kis faluba, amit Bartošovicének neveztek, de ez még nem a végállomás volt. Innen a kaszárnya egy hegyi úton még 10 percnyire volt, és bizony elég rendesen nyögtek a Zil teherautók a dombnak felfelé.
Megérkeztünk. Miután a hálózsákba rakott dolgainkkal a vállunkon a „rota” felé vettük az irányt, ablakokból mutogató, vigyorgó arcokat láttunk.
Ekkor még nem tudtuk, minek örülnek ennyire.
Névsorolvasás után megtudtuk, melyik szobába kerülünk, és melyik ágyban alszunk majd. A délutáni sorakozó után elrakodtunk a dolgainkkal, leadtuk a vzor 58-ast (gépvegyvert), és felsorakoztunk a vacsorához. Az estebéd már nem úgy zajlott, ahogy azt megszokhattuk. Jöttek az idősebb katonák, hahotázva, jókedvűen, és mindig beálltak elénk a sorba, tehát utolsóként jutottunk ételhez. Az első vacsorára a „hármason” már nem emlékszem, viszont szembesültünk azzal, hogy ez már valami más lesz.
Este nem kellet pizsamába öltöznünk, viszont lámpaoltás előtt nem ülhettünk az ágyra.
Ez volt az első intelem, amit tudtunkra hoztak mazákjaink.
(Foly. köv. – a mazák katonaság)