Van az úgy, hogy az ember elolvas egy címet, és az alapján ítélkezik, anélkül, hogy a cikk valós tartalmában elmerülne. Hogy ez mennyire illik majd aktuális jegyzetemre, ki-ki döntse el saját maga. Végülis csupa pozitívum ért a hosszú hétvégén, melyet egy dóvali panzióban töltöttünk menyasszonyommal, valahol az Isten háta mögött. Térerő is csak az ablak közelében volt, talán ezért nem találtam sehol a neten, mikor és hol van a szurkolói találkozó. Így aztán jobb híján nyakunkba vettük a liptói tájat, és leküzdve a 40 fokos kapaszkodót, elindultunk Rózsahegy irányába.
A szeszélyes időjáráshoz az ottaniak hozzászoktak, ám a mifajtánknak ízlelgetni kell, mint macinak a brummogást. Ahogy a recepciós is mondta, éjjel 5 fokban szerinte már nem kell fűteni, és a lejtőtől sem kell félni, hisz’ nem havazik (nem mertem megszólalni a kocsiban, de én konkrétan besz@rtam, amikor megláttam a keskeny erdei ösvényt a „semmibe”).
Szóval, egy könnyednek nem nevezhető délutáni „ebéd” után irány a rózsahegyi stadion. Először kerül a feljegyzéseim közé, hogy bizony mi voltunk az elsők, akik átléptük a forgóajtót, ahol a mindig szigorú tekintetű (itt-ott fogvédővel is ellátott) secu már tárt karokkal várt, hogy aztán mi is széttárjunk mindent, amit csak lehet. Ismét lett „kinti” műsorfüzetem, meg egy új pólóm is, amit aztán „elhagytam”…
Nekünk piros színű jutott, illetve fentre óhajtottunk „helyet foglalni”, hogy onnan tekintsünk szerteszét.
Nem voltunk sokáig „egyedül”, mivel elkezdtek befelé szállingózni a DAC-fanok, köztük olyanok is, akik „beáldozták” a híres vásárúti réteshúzót egy on tour-ra. A secu mellé erősítésnekegy környékbeli település önkéntes tűzoltótestülete vonult fel teljes harci díszben a szektorunk alá, csőre töltött vízipisztollyal.
Gondoltam is magamban, mi van, ha épp’ a mérkőzés idején tűz üt ki Jano bácsi kunyhójában, sompálinka főzés közben?! Egyszer akadt dolguk a lánglovagoknak, lecsaptak a bedobott „sztrobira”, mint a Szörny r.t.-ben a GY.K.E. a zoknira! A találkozó elején gondoskodtunk róla, hogy Dušan Tittel ne terhelje le gyomrát az alacsony vérnyomásra szedett tablettájával. Utólag elnézve a képeket, elég kompakt kis magyar zászlót rakott ki a majd’ 300 sárga-kék szurkoló.
Nem is számítottam többre, pedig tavaly ilyenkor a vendégszektor kicsinek bizonyult!
Elég korán gólt kaptunk, ami pedig ezután következett, az alaphangon sem váltotta be a meccs előtti ígéreteket, miszerint feledtetni szeretnék a Szered elleni vereséget a hűséges drukkerekkel. A szurkolás nagyjából ennek a függvénye volt, igazi cápó-ölő (értsd itt: kb. a pokolba kívánja az egészet).
Magyar tudósok egyébiránt megállapították, hogy két dolgot nem lehet elfelejteni egy hónapon belül: biciklizni és focizni! Lefújás után hagytunk egy kis extra ajándékot a székeken még a három pont mellé. Ismét többen megkérdezték, mit írok majd a meccsről, de mint mindig, most is azt feleltem: még alszok rá egyet. Ezután megvacsoráztunk a jól megszokott dóvali vendéglőben, majd visszaindultunk a szállásunkra, ahol párom becsomagolt a vasárnapi hazaútra.
Kicsim, a bundát is elraktad, amit kaptunk? – néztem rá kérdően, mire azt felelte: „nem vagy vicces!”
Ekkor döntöttem el, hogy ezt a kis performanszot tuti belesűrítem a jegyzetembe, ahogy az egyik bevásárlás során elhangzott kérdést is:
Pontokat gyűjtitek? Kösz nem, csak kirándulni jöttünk!
Mindezt persze csak miután aludtam rá egyet, mert úgy illik. Jogos hát a kérdés: megérte-e elmenni az Isten háta mögé, hogy közben lássuk élőben szeretett csapatunkat is? Rózsahegy környéke mindig különleges helyszín marad számunkra, szóval jöttünk – láttunk – visszamennénk!!!
Üzenem a csapatnak, hogy Nagymihály ellen tessék felkötni az alsóneműt! Megérdemelnénk a kiszolgálást!
(Roberto)