Kemény meló élő hússal dolgozni, ezt bizonyára minden kezdő szülőcsíra kénytelen megállapítani. Különös módon ez a hús a többitől eltérően nem fogy, hanem gyarapszik. Sőt, alkot, gyarapít!
Rókus még csak egy gondolat volt, amikor Renivel már arról tanakodtunk, hová lécel le az emberből a józan ész, amikor amiatt pampog, hogy a házasság túl nagy elköteleződés, hisz ki tudja, mi lesz pár év múlva, a szerelem elmúlik, bla-bla-bla. Aztán szülnek egy gyereket. Jó’van akkor! Félre ne érts, szaporodjatok, sokasodjatok, ahogy Isten mondaná, de hogy a házasságnál kisebb vállalás lenne egy gyerek? Na, ne röhögtessetek!
Állítom ezt úgy, hogy a házasság „a bizonyosság szertartása” kell legyen, a párom pedig „nem a leendő exem, nem a délibábom, hanem a terem, az időm és az állandó horizontom”.
Szóval elég izmos kötelékről van szó. Ha azonban viszonyítani akarunk, akkor a házasság egy nyitott kapu, legfeljebb magasított küszöbbel, hogy fájdalmas legyen, ha megbotlasz, míg a gyerekvállalás ehhez képest egy magad mögött bezárt kapu, miközben lenyelted és megemésztetted a kulcsot. Ha el is válsz a párodtól, vagy szakítasz vele, a kicsi örökre hozzáláncol.
De térjünk a tárgyra! Műhellyé vált a lakásunk. A helyenként katalógusba illő harmóniát, a négyzetcentinként felfedezhető nyugalmat, amibe én már akkor beleszerettem, mikor ideköltöztem Renihez, egyre több ponton felváltja a funkció.
Mindenhol szerszámok és berendezések, melyekkel embert faragunk.
Még Rókus születése előtt beszereztük a kötelezőt: babakocsi, kiságy. Előbbinek néhány kivételtől eltekintve csak mostanában kezdtük hasznát venni, utóbbi pedig díszlet. A kicsit leszámítva itthon az mutatja meg leginkább, hogy van gyerekünk.
Azzal igazán nem érdemes foglalkozni, hogy a cicák többet aludtak benne, gondolatban pedig még én is (!), mint Rókus. Nem kellett még csak elutasítania sem, vagy tiltakoznia ellene, hisz még csak bele se tettük. Ő maga meg még nem tanulta meg, hogyan kell az ilyesmit tőlünk követelni. Szóval per pillanat a kiságy egy kacatláda.
A napokban viszont megérkezett valami, ami leginkább változtat a lakás képén. Játszószőnyeg, vagy mi a halál. Puha felület, amin képezheti magát néhány tantárgyból, mint a testnevelés, képzőművészet, zene (hangképzés), biológia (ismerkedés a testrészekkel – ujj, kéz, kaki-pisi, nyál).
Mi pedig közben embert faragunk. Hármat.
Miközben a legkisebb megtanulja, mi az, hogy fogni, elengedni, kapaszkodni, hemperegni, átfordulni, egyensúlyozni, addig a két öregebb azt, hogyan kell magunkat alárendelni, lemondani, áldozatot hozni, a pillanat tört része alatt lehiggadni, a lehető legapróbb dolgoknak is örülni, és úgy istenigazából aggódni.
Az ésszerűség határain is helyenként túlcsordulva nincs az a dolog, amit ne tennél meg, hogy Neki jó legyen. Nem hiszem, hogy mindent vagy még annál is többet kell megadnunk a picinek, hanem jelen kell lennünk, és az ő életét is élnünk. Aztán tizen-huszonegynéhány év múlva biztos eljön az az idő, amikor majd ezt már ő nem fogja akarni, akkor meg majd egy jó alaposat faragunk rajta megint! Viccelek, bőgünk egyet, és megállapítjuk, hogy ő már kész van!
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
