A naplóbejegyzés megjelent a Klikk Out 2019/05. számában.
Fotók: a szerző
Elköltöztem. Egy ízlésesen berendezett, másfél szobás budai lakást bérlek, aminek egyelőre minden centimétere idegen. Mikor Pesten kirándultam, mindig AirBnb-n foglaltam szállást – fura, hogy ez most nem átmeneti, hanem a leendő otthonom. Az ablakot tibeti imazászlók díszítik, tavaszillat van a levegőben. Mostanára berendezkedtem, és az új helyzet ellenére kiválóan alszom.
Az első hétfőm ügyintézéssel és hosszas utazással telt, mivel a hivatalok a város legkülönbözőbb pontjain találhatóak. A BKV-bérletem megváltása közben jót beszélgettem egy középkorú hölggyel, aki sokat kérdezett rólam, de saját magáról is mesélt – az életútjáról, eddigi lakhelyeiről, nézeteiről a világ dolgaival kapcsolatban. Szomorkásan konstatálta, hogy a magyar emberek nem mosolyognak, nem segítőkészek – ehelyett mindenki a telefonjába bámul. Igaza van, alig látni olyan járókelőt, aki nem visel fülhallgatót, vagy legalább felvenné a szemkontaktust.
A jegyirodában két ügyintéző dolgozott (5 pult volt) – egy ügyesebb hölgy meg egy álmatag, tohonya fickó – pont olyan, mint a Zootopia c. rajzfilm egyik lajhárja. Félhangosan kacagtam a tagadhatatlan párhuzamon, amíg sorra kerültem.
Tegnap a turisták közé vegyülve átsétáltam a Lánchídon, tettem egy óriási kört a pesti oldalon. Gyönyörködtet az elvonuló tömeg sokfélesége. Kávéztam, megálltam egy templomban, majd kiültem a Parlament elé sütkérezni. Hát itt vagyok, pont ahogy elterveztem… Valósággá vált az egész, karnyújtásnyira van a Duna-part és a szépséges építészeti remekművek – ettől kicsit meg is hatódtam a napszemüvegem alatt.
A napokban körbejártam a környékbeli utcákat, hogy felfedezzem, mit-merre találok. Bejelentkeztem pedikűröshöz is, hogy kicsit rendbe szedjék az elhasznált „futóműveimet”. Egy olyan szalont választottam a csillivilli (és pofátlanul drága) üvegpaloták helyett, ahol tapasztalt 50-es nénik dolgoznak és a vendégek korosztálya is nagyjából hasonló.
Szeretem ezeket a csevegő mamikat hallgatni, akik két melírozás között megállapodnak abban, hogy az Aldiban vesznek majd akciós kacsát, munka után. Persze rögtön megtudhattam az elkészítés szakszerű módját is, a fodrásznő tolmácsolásában.
Pár utcával feljebb találtam egy boltot, ahol fénymásolnak, és ahol tegnap elbeszélgettem a kiszolgáló hölggyel. Hullámos fekete haja és kreol arca van, meglepően kék szemekkel. Megdicsért, hogy szépen beszélek magyarul, csodabogárnak nevez, amiért magyar iskolába jártam Szlovákiában. Láthatóan nem értette, hogyan lehetséges az, hogy valaki magyarnak születik külföldön. Talán hiányzott történelemóráról. Mindig.
Fura érzés – ha Magyarországon próbálsz szerencsét, egyből külföldivé, sőt bevándorlóvá válsz. Tagadhatatlan előnyöm származik viszont abból, hogy folyékonyan beszélem az államnyelvet. Néhány külföldi sorstárs szemében látom a bizonytalanságot, ha ügyintézésről van szó, tőlem próbálnak segítséget kérni – sajnos hiába.
Ezeket a bürokráciai kereteket nem rájuk szabták, angol nyelvű tájékoztatás alig akad. Én meg tettetett magabiztossággal menetelek a megadott címek felé (GPS/ON), sorakozom a megfelelő helyeken, szerzem be a sorszámomat – holott csak egy jólfésült statiszta vagyok, tele kérdésekkel és bizonytalansággal.
Különben szeretek otthon is tartózkodni, mert az ablakok belső kertre néznek, magas fákkal. Napközben több a zaj, megy a fúrás-vésés-kalapálás, itt a tavaszi lakásfelújítások ideje – de estére minden elcsendesedik. A fűben cicák osonnak olyankor, szinte észrevétlenül. Valaki rendszeresen zenél. Most is egy megnyugtatóan szép zongoradarab hallatszik a szoba jobb felén át, míg a konvektor, némi morajlással kísérve eléri a kellemesnek mondható hőfokot.
