Mindig is csodáltam a színészeket. Szeretem nézni érzelmeik játékát, szeretem, ahogy valósággá teszik a képzeletet, ahogy megformálják a karaktereiket, ráhangolódnak a Lényegre, és testet kölcsönöznek neki.
Azt is, hogy mennyire egyensúlyban vannak a bizonytalan érzelmek folyton változó játékában. Nem billennek el sem erre, sem arra. S ha mégis, azt is olyan biztonságérzettel teszik, hogy fel sem merül a nézőben a kétség, csak egy óvatlan mozdulat, egy fel nem tart lelki góc, pillanatnyi kétség, és már ki is csúsztak a karakterből.
Szeretem a színészeket a színpadon, mert kerekek, egészek. Tisztában vannak azzal, hogy hol kezdődnek, hol végződnek.
Amikor az ujjbegyeiktől a lábfejükig átszellemülve, magukat a szerepnek átadva, saját énjüket kikapcsolva, már-már megsemmisítve, teljesen átitatódva vetik elénk testüket. Az ujjbegyeiktől egészen a lábfejük domború ívéig. Minden porcikájukból beszél a szerep.
Mi pedig, alázatos nézőik, tanúi vagyunk a színészet oltárán hozott mérhetetlen súlyú áldozatuknak. Belső önvalójuk szakrális megsemmisítésének, s egyúttal főnixmadárként, újra és újra megtörténő újjászületésüknek is.
A nézőtér csak hallgat. Átszellemülve figyel és elhiszi a “játszott” valót. Mert az ott és akkor valahogy olyan igaznak hat. Úgy ég belénk minden színházi élmény, ugyanolyan barázdákat rajzolnak bennünk az előadások emlékei, mint amelyeket gyerekkorunkban gyűjtöttünk. Kedves, csiklandozó lelki barázdacsíkok ezek, melyek kacskaringós, kacér vonalakként futnak versenyt egymás mellett. Egyes színházi élménytől felborzolódva egybeszaladnak, egymásban futnak, összecsókolódznak, majd újra ketté válnak. Így rajzolva tele édes emlékeink buja rajztábláját.
Évekkel később, amikor a száraz barázdák már rég nem olyan újak és frissek, mint egykoron voltak, ujjbegyünkkel végigsimítva újra tökéletesen leolvashatjuk ezen szép emlékek rajzát. Felelevenedik a bevésődés, s már magunk sem tudjuk megkülönböztetni, mi a valóság és mi volt „csak” színpadkép.
