Fotók: Horen
Apu és anyu kivirágzó hangulata vagyok. Ha lehet valamit annál jobban imádni, mint mikor zárójelbe szökken a gyereked szája, akkor szóljatok! 🙂
Nem hagylak soká gondolkodni, úgyse találsz olyat! Ugye, megvan a legtöbb film és sorozat dramaturgiája: végig szivárog a baljós atmoszféra, horzsol a komor cselekmény, rombol az intrika, érzed, hogy törékeny bármilyen szikrázó momentum, aztán egyszer csak megnézed az órád, lement az egész cucc 97,5%-a, és megjön a várva várt fordulat, eljön a soha véget nem érő boldogság ideje. Ja, nem, a betűk.
No, többé-kevésbé mi is átmentünk Rokival a fenti fázisokon, mostanra pedig tulajdonképpen megszűntek a csontrepesztő kínok; nem lett kevesebb a teendő, sőt, de közben már nem bőgünk egyszerre mindhárman. Épp ellenkezőleg, és reményeim szerint még nagyon messze vannak a betűk.
Valamikor a karácsonyi ünnepek tájékán kezdődött. Mégis mikor, ugye, hisz akkor született (december 22.), de most nem erre gondolok. Reni mellkasán feküdt, a mából nézve olyan pici volt, mint egy pogácsa, amikor ugyan még csak valahol mélyen a tudat alatt, de megtette. Nem tartott tovább fél pillanatnál, de megtörtént: mosolygott.
Őszintén szólva nincs meg a dátum. Ha találkoztok velem, kövezzetek meg, de csak néhány darab száraz kiflivel, kérlek benneteket, mert még fel kell nevelnem ezt a gyereket!
Szerencsére viszont van egy képem (kicsit szemcsés, kicsit homályos, de a mienk!), amiből egyértelmű, hogy az első két hétben történt. Ott az a világító karácsonyfa én is lehetnék, de abban a pillanatban én egy üstökös voltam.
Azóta megszaporodtak ezek a pillanatok, mégpedig olyannyira, hogy nincs az a napszak, sőt, óra, amikor nem ajándékoz meg vele bennünket. Kénytelen voltam halmazokba rendezni ezeket is – tessetek parancsolni, a mosolyaink, kacajaink!
Ami valószínűleg a második, mert különben nem lett volna bekészítve a mobilom, de így pöpecebbül hangzik. Egy idő után ez a világ legtermészetesebb dolga, de az első(k)re még gondolni is fájdalomcsillapító.
A nap legfontosabb mosolya. Ha elmarad, akkor készítheted az Ibalgint.
Amikor egyikünk néhány óra távollét után megjön, indul a pedálozás. Ha lenne rá egy berendezés, ilyenkor lehetne vele a leghatékonyabban áramot fejleszteni. Meg is nézem az eBay-en!
Javarészt a vendégeknek jár, ragadós, mint a Kanagom. Egy észveszejtően boldog pillanat egy új arc láttán, új hang hallatán, anyu vagy apu karjaiból, aminek bújás a vége! 🙂
Amikor letelik egy (azaz 1) alvási ciklusa, ami 30-40 perc, felordít (!), te úgy süvítesz át a lakáson, mint a Sinkanszen, kitéped az ajtófélfát, akkor megpillantod ezt a típusú mosolyt.
A nap egyik utolsó körberajzolható mosolya. Fürdetés előtt gyógyítja anyu és apu napközben nyalogatott sebeit. Olyan szikrázó, hogy szinte nem kell közben villany.
A legfrissebb, ami már nem szimpla mosoly, hanem egy update: kuncogás, babanevetés. Néhány levellel fokozódott itthon a cukiságriadó.
Rokink a legkiválóbb tudatmódosító, még ha ő maga ezt nem is sejti. Mióta kinyitotta a szemeit és rátalált a tekintetünkre, azóta nincs az az idegtépő hétköznap, mindennapi idiotizmus vagy bármilyen privát csalódás, amiből ne tudna egy röpke pillanat alatt kimasszírozni.
Nincs az a megrajzolható álom vagy megírható történet, ami letisztultabb, őszintébb és szívmelengetőbb, mint a saját, privát kis valóságunk, ahol a mosoly nem lehet egy kényszeredett jutalomreakció egy felületesen rögzített cselekményre, hanem az a világ legtermészetesebb viszonzása annak, hogy megszelídítettük egymást.
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
4. Tíz dolog, amit imádok benned!
5. A Vuclik, a Muclik, a Durcik meg a Hurcik!
7. Hogyan szerettem meg a kisfiamat?
8. Szóltunk a kis köpcösnek, és ő válaszolt!
9. Mi nem leszünk olyan szülők…!
10. Husi a köbön!
11. Pusztító utolsó mondatok a kicsi mellett
12. Azt a hétszázát, megtanultam énekelni!
13. Embert faragunk belőle – meg magunkból