Nagyon régen történtek az események ahhoz, hogy minden történésre pontosan emlékezzek, ám akik átélték a 2 éves „mazák” katonaságot, biztosan élénken él az emlékezetükbe. Valamiről mégis elfelejtettem írni. Méghozzá az eskütételről, amire nagyon keményen gyúrtunk a pímač (első hónap előkészítő) alatt.
Minden kiskatona nagyon várta az eseményt, mert jöttek a hozzátartozók, voltak, akikhez az egész család. Nagyon sok nagypapa és apuka melle duzzadt a büszkeségtől, hogy embert adhatott a haza védelmére. Akkor még büszkeség volt katonának lenni.
Utánam édesanyám, kishúgom és néhány közeli barátom jött. A haza védelmére tett eskütételünk után kimenőt kaptunk, és üdvözölhettük a hozzátartozókat.
Este 22 órára mindenkinek újra a kaszárnyába kellett tartózkodnia.
Az első „daj si dvadsať” mondatot egy nagyszombati mazákomtól kaptam, úgy hívták, Malovec Milan, de én csak Hasfelmetsző Jacknak hívtam különösen csillogó szemei miatt, miután nem elég gyorsan súroltam a konyha kövezetét. A daj si dvadsať azt jelentette, hogy 20 fekvőtámaszt kell megcsinálni, aztán csinálhatod a dolgod tovább.
Voltak, akiknek megerőltető volt 20 fekvőtámaszt csinálni. Egyszer a daj si dvadsať után még egy 20-as jött, és miután elég gyorsan lenyomtam a 40-et, azt mondta az egyik éppen jókedvében lévő mazákom: most kipróbáljuk, mennyit csinálsz 1 perc alatt.
Megcsináltam még 67-et. Na, ezek után engem nem zaklattak a daj si dvasať-al.
Repültek a napok. Ebben a kaszárnyában csak 67 katona volt, és ha leszámítjuk a napi szolgálatosokat, nagyon kevés újonc maradt az esti rendrakásra és mazákjaink kiszolgálásra.
A vacsora után a konyhát kellett rendbe rakni, utána a szobákat, néha 30-40 pár zoknit kellett mosni, nem beszélve a „kanady” fényesre csiszolásáról és az esti büféről, mikor megéheztek az öregjeink.
Amikor tényleg nem bírtuk az iramot csak azt ordították: horror – terror – Sabinov, ami annyit jelentett, hogy még ettől is keményebb lesz a rezsim, és nem érdekli őket, ha Sabinovba kötnek majd ki, ahol a katonai börtön volt.
Természetesen nem mindenki viselte el az úgynevezett mazák katonaságot. Voltak besúgók, és olyanok, akik napi rendszerességgel kopogtattak az irodába jelentést tenni.
Történt egyszer, hogy egyedül voltam konyhai segéd, ami a konyha rendbetételét jelentette, közben apró ünnepséget rendeztek a „rotán”, valamelyik idősebb katona születésnapja volt. Percenként csörgött a telefon, bufet és sahara rendelésekkel, mert éhesek és szomjasak voltak a fiúk. A másnapi ebéd krumpli megpucolásra is rám várt. Pár nappal előtte hozzánk vezényeltek egy pozsonyi srácot, aki még nem volt lepróbálva a mazákok részéről, így a szobában felrakott lábakkal találtam az ágyon. Nem hittem a szememnek, hiszen ez szigorúan tilos volt egy fiatalnak az első félévben.
– Poď mi pomocť kamo! – mondom neki kedvesen
– Neidem, ja nemám službu! – válaszolta és pofonröhögött.
Olyan gyorsan kapott két taslit, hogy a harmadikat a vaságy lába adta neki, és a szemüvege darabokra tört.
Másnap a délutáni parancsba kijött 14 nap elzárás, šikanovanie vlastného ročníka.
A csávót utána már senki sem tesztelte…
folyt. köv. – A börtön
Előző részek:
Katonaéveink