Megihletett a gyereknap. De nem a klasszikus értelemben. A valaha volt összes gyerekre gondolok most. Mindenkire. De most főleg azokra, akik már messzebb vannak a gyerekkortól. Jóval messzebb, mint mi. Azokra, akik már közelebb vannak a élet onnansó végéhez.
Nem is tudjátok, hogy milyen csodálatosak vagytok!
Az élet súlya Rátok nehezedett ugyan, keményen megdolgozott Titeket. Gyökerei mélyre hatoltak testetekben, de a törődéstől, gondos ápolástól kirügyeztetek és a hosszú gyümölcsöző év alatt számtalan sok boldog percet teremtetek.
Gyermeknap alkalmából, hadd köszöntselek most Benneteket – is! Titeket, akik már oly rég voltatok gyerekek, hogy talán már nem is emlékeztek.
Pedig igaz volt, nem káprázat, nem képzelgés. Higgyétek el, igaz volt! Minden perce, ami megmaradt Bennetek, és az is, ami már homályba vész. Mert sajnos jó pár emléket már felülírt a felnőtt lét kérlelhetetlen komolysága, a hétköznapok fárasztó kötelességei. A mókuskerék rabigájában pedig, már „nagy” gyerekként próbáltatok fiatalok maradni. De nézzetek magatokra, sikerült!
Csodálatosak vagytok! Szépek! Mert az élet szép. Az arcotok pedig maga az élet. A lenyomat, amit hagyott rajtatok, a sorsotok, melyet a Ti alakotokra szabott, kikerekített Benneteket. Lecsapta a vadhajtásokat, kitörölte a bizonytalan, kusza mellékutakat, megszüntette a kínos káoszt, melyeket időnként Ti magatok alkottatok.
Az élet fájó, nehéz történései mély barázdákat hagytak arcotokon: viseljétek büszkén azokat. Ne szégyenkezzetek az öregkor miatt!
Szeressétek magatokat és legyetek büszkék arra, amik vagytok, amivé lettetek. Tekintetetekben ott az Ég bölcsessége, az élettapasztalat, mely átsegítheti a fiatalságot a maguk küzdelmein is. Ti vagytok az élő bizonyíték arra, hogy nekik is sikerülhet. Még ha sokszor nehéz is, emberré lehetnek.